„Örömöm sokszorozódjék a te örömödben.
Hiányosságom váljék jósággá benned.” (Weöres Sándor)

Lehet-e annál szebb szerelmi vallomás, mint amikor 50 évi házasság után a férj még egyszer hitet szeretne tenni félévszázada meghozott döntése mellett, és újra kimondani asszonyának a boldogító igent az anyakönyvvezető előtt. A ceremónia alatt szemüket befutja az emlékezés párája, két ráncos kéz meghitt bizalommal fonódik egymásba, s a kedves megfáradt tekintetében újra megtalálják annak az ’59-es tavasznak minden ígéretes szépségét, szerelmét, boldogságát.

Bizony, ez ma nem trendi, ma gyorsan, habzsolva fogyasztunk javakat, barátokat, partnereket. Őket látva mégis jó remélni, hogy ez a világ, s benne egyre több ember nem lesz mindig ilyen falánk, mohó, érzékelten. Egyszer csak megtorpan, és nem felejt megállni olyasmik mellett, amiért ezen a világon vagyunk. Odafülel a tavaszi rigófüttyre, naponta lesi a tulipánt, hogyan nyújtózik a nap felé, érzi a megzsendülő föld tavaszi illatát, megsimogatja egy kislány szöszke fejét a játszótéren, segít bevásárolni a szomszéd néninek. Tudom, ezek kis dolgok, de ilyen kis dolgokból áll össze az élet.

Március 14-én, a Német Kisebbségi Önkormányzat virágokkal feldíszített helyiségében, az ünnepire terített fehér asztalok csendjében fogadott egymásnak a törökbálinti anyakönyvvezető előtt örök hűséget 50 év elteltével ismét Mester Sándor és Egervári Katalin. Elgondolkodtató, hogy a Nyugdíjas Klub ebből a kivételes alkalomból sem nyújtott békejobbot valamikori tagjainak, őket mindössze Harasztiné Bogyi és férje képviselte, akik a szép ünnep szervezői is voltak. Igaz, már ők sem klubtagok, de nem is törökbálintiak, Veszprémből jöttek „haza” ünnepelni.

Nem jó ez így, kedves Nyugdíjas Klub. Mindenesetre mi búcsúzzunk a Költővel: „Aki halandó, csak halandót / szerethet halhatatlanul.” (József Attila)