Olvasom, hogy a városi költségvetésből, illetve annak bevételeiből mindössze évi 6 millió forint támogatás jut a legismertebb, legkedveltebb sportágra, a focira. (Bármennyire is lesajnálják a mai magyar foci színvonalát és eredményeit szinte naponta az írott és elektronikus médiában, a közérdeklődés szintjén, más sportágakkal összehasonlítva, még mindig az élen van.)

Egy magára valamit adó város egyik mércéje lehet a sporttevékenységek támogatása. Nem tudom, más szakosztályok mennyit kapnak, de ez a 6 millió a kevésnél is kevesebb, a költségvetés bevételeinek 0,01 százaléka. És ebbe még beleszámoltam a cikkben említett, nyári táborozásokhoz kikunyerált, esetleges plusz pénzeket is, mert szigorú számszaki osztással már csak ezreléknyi lenne a támogatás. Az éves működéshez szükséges további 12-14 milliót már úgy kell szponzoroktól összekalapozni. Gondolom, mindenki tisztában van (és volt a költségvetés tárgyalásakor) azzal, hogy a mostani gazdasági válságban az abszolút biztos, jóhiszemű és elkötelezett szponzorok is megrogyhatnak anyagilag, szinte bármikor. Ilyen szituációban nem csak több pénzt kéne a sportra, úgy általában megszavazni, hanem még tartalékot is illene képezni, hiszen ki tudja, mi lesz még szeptemberben, és a csapatoknak akkor is utazniuk kell a meccsekre, hacsak nem akarjuk e sportágat felszámolni.

Kár lenne, ha a válság miatti pénzszűkében elsorvadna Törökbálinton bármilyen sportág, hiszen hozzátartozik az egészséges életmódhoz. Amit ma ezen megspórolunk, azt évtizedekig fizetjük ki majd százszorosan, egészségügyi problémák miatt, igaz, más címen.

Olvasom Sziráki András cikkét, és csodálkozom azon, hogy a címben jelzett 6. alkalommal próbálja meg szóra bírni Turai István polgármestert. Valami fontos ember közismert mondása szerint: „ami nem megy, azt nem kell erőltetni”, és való igaz, már a harmadik próbálkozásnál látni kellett volna, hogy ez a kommunikáció nem fog működni. Nem biztos, hogy a polgármester abszolút hibájából történt e dolog, előfordulhatott, hogy az első próbálkozásnál valami miatt elfelejtett válaszolni, vagy kifutott az időből, stb. aztán a második sürgetés már kicsit kínosan érinti az embert és elbizonytalanodik: most az eredeti kérdésekre kell-e válaszolni, vagy mentegetőzzön a késés miatt, esetleg mindet egyszerre?  A bizonytalanság újabb terminuscsúszásba viszi a hezitálót, és utána már nincs miről beszélni, hiszen minden megnyilvánulás, ennyi idő után azzal jár, hogy bármilyen csodás írással már „elveszti az arcát”. Különben is: egy polgármester van akkora úr a saját városában – melynek visszaszerzéséért meg is kellett küzdeni – hogy megválogassa, melyik lapba és miket ír. E cikksorozat Don Qujiote értelmetlen, kopjás harcára emlékeztet a kövekből épült szélmalom ellen.

Várni kell. A kövek is kopnak, morzsolódnak, egy idő után már kopja sem kell, és összedől a szélmalom, a spanyol grand is figyelmen kívül hagyta az időtényezőt. Én bízom abban, hogy egyszer még a polgármester úrnak is eszébe jut, hogy volt valaha egy Községi Újság, amelynek ő is megbecsült szerzője volt.

Olvasom az iskolai statisztikákról szóló cikket, és valóban meglepő, hogy Törökbálinton az általános iskolai férőhely fenntartása másfélszer annyiba kerül, mint Budaörsön, és kétszer annyiba, mint Érden. Ugyanez a költség a középiskolánál ellentétes: Budaörs kétszer annyit, és Érd is többet áldoz erre. Kissé érthetetlen ez az aránytalanság, még akkor is, ha úgy gondolják sokan, hogy az általános, azaz az első iskola a legfontosabb, mert az alapozza meg a továbbtanulás lehetőségét, stb. Sorolhatnánk még itt a többi, közismert sztereotípiákat, valahol még igazuk is van az érvelőknek, egy kisebb plusz még talán belefér, de ekkora eltérés már alaposabb elemzést igényelne.

Mielőtt bárki félreértené, nem az általános iskolai költségeket sokallom, hanem a középiskolait kevesellem. Mint mondani szokták, az ördög a részletekben rejlik, a mi általános iskoláink költségeiben a fűtés, a világítás, a bérek és közterheik bármelyik összetevő vonatkozásában óriási eltérést mutathatnak összességében, statisztikailag. Nem kéne ezért ilyen kimutatások alapján messzemenő következtetéseket levonni, inkább a középiskolai költségeket érdemes elemezni, és ha lehet, javítani a mutatókon.

A számoszlopokból kiderül, hogy pl. Biatorbágy hasonlít hozzánk, és Budakeszi is többet költ az általános iskoláira, mint a többiek (Érd, Budaörs, Biatorbágy). Az ilyesféle összehasonlítások másik rákfenéje, hogy az eltérő múlttal, eltérő összetételű felnőtt lakossággal rendelkező települések sosem fognak azonos mutatókkal szerepelni, már csak a földrajzi elhelyezkedésük miatt sem. Budaörsről, Törökbálintról és Budakesziről kék busszal mind az általános, mind a középiskolások könnyebben választanak budapesti iskolát, mint az érdi vagy biatorbágyi gyerekek, és akkor még a szülői hozzáállásról, a lakosság szociális összetételének különbözőségeiről nem is beszéltünk.

Tehát: „jól állunk, de még van mit javítani” – ahogy ezt évtizedek óta hallhatjuk. Persze ehhez is pénz kell, és akarat, meg némi előrelátás, a jól képzett gyerekekből lesz jól kereső lakos, és ebből fejlődhet majd a város is.

A cikkben kiemelt oktatási színvonal-különbségről más véleményem van, mert a hivatkozott példa (a tanulmányi versenyek összehasonlítása) picit sántít. Színvonalat emelni nem csak több tanárral, jobb eszközökkel, kedvezőbb körülményekkel lehet, bár ezek a módszerek is kellenek, és itt ismét a pénzügyi lehetőségek terepére érkeztünk.

A tanulmányi versenyek eredményeit talán nem kéne túlértékelni. Minden pedagógus „hozott anyaggal” dolgozik, s ha nem olyan az évfolyam tanulóinak összetétele, bármit tehet a legjobb tanár/nő/, nem lesz kiugró teljesítmény. Különösen érvényes ez az elmúlt 10-15 évre, amikor a kereskedelmi és a külföldi TV-csatornák megjelenésével, a mobiltelefonok, számítógépek, az internet családon belüli, egyszerű hozzáférésével minden korosztály napi szabadidő-programja átalakult, de legfőképpen a gyerekeké. Ebben a helyzetben igen nehéz megtalálni azt a tanulót, aki valamilyen okból egy-egy tantárgy iránt komoly elkötelezettséggel bír. A mai tanárok helyzete épp ezért nem igazán irigylésre méltó, mert a viharos gyorsasággal elterjedt műszaki forradalom közepette sok helyen még százéves módszerekkel próbálnak tanítani. Sajnos, az oktatás kicsit lemaradt a technikai alkalmazások viszonylatában, talán az interaktív táblák segítenek ezen.

Kicsit hosszabban írtam e témáról, de igen fontos dologról van szó. Az oktatás színvonalán múlhat egy ország jövője, jóléte, gazdagsága, és ezt ma sokan elfelejtik.