Usztics Mátyást komikusként kedvelem, ám számos példával igazolható, hogy a művészi képességnek és a józan közéleti gondolkodásnak önmagában nincs sok köze egymáshoz. Ha a Nemzeti Kamara Színház – egy önkormányzati előterjesztés szerint – Törökbálinton többek között történelemoktatásra is szívesen vállalkozna, a döntés előtt nem árt elgondolkodni az alábbiakon. 

Az EU és az azt létrehozó pénzügyi csoport a földünket, vizünket akarja

2006., szeptember, Kossuth tér

Usztics Mátyás: „… Barátaim! A Gödöllői Agrártudományi Egyetem fiatal hallgatókból álló csoportja másfél éven keresztül járta a Dunántúlt és a következő megdöbbentő felmérést végezték. A Dunántúlnak több mint negyvenkét százaléka nem magyar kézen van. (Háttérből: ’Hoppá!’ Pfujolás.) Figyeljetek jól! Azért, hogy nehogy fényes, világos nappal a szemünk elől lopják el Parlamentet is… (Nevetés.) Az Európai Uniónak és azoknak a pénzügyi csoportoknak, akik ezt létrehozták nem a magyar tehetség kell, nem az alkotói kedv, nem a magyar kultúra és a műveltség, hanem a termőföld és a víz. (Pfujolás.) …

Magyarország teljes területe és az abból mezőgazdasági művelésre alkalmas föld aránya több mint hetven százalék. Ez az aránya az európai uniós országokban hét-kilenc százalék…”

A Magyar Gárda, mint férfias együttlét - vagy szabadegyetem

A Magyar Gárda megalakulását követő tévényilatkozat, Figyelőnet 2007. augusztus 25.

Usztics Mátyás: „…Elég komoly baj az, hogy a nemzeti kezdeményezések ilyen fogadtatásban részesülnek. Egy ilyen együttlét ad valamilyen férfias tartást…, irodalomról, történelemről, szabadegyetemi tanfolyam megteremtéséről is gondoskodhat.

Természetesen lesz testedzés is. Mi is látjuk, hogy a jelenleg a gárdába besorozottak között vannak olyanok is, akiknek a fizikai állapota vagy az edzettsége erős kivetnivalót hagy maga után. És nyilvánvaló, hogy ezen változtatni kell. Igen, szeretnénk a harcművészetekkel megismertetni azokat, akik még nem ismerik. Ebben semmi kivetnivalót nem találok. Biztosíthatom azonban a televízió nézőit és szerkesztő urat is, hogy senki nem készülődik háborúra, senki nem készülődik harcra. A nemzeti tudat erősítésének van óriási jelentősége.

Nem az a baj, hogy Magyarországnak nincsen hadserege. Az a baj, hogy az összes többi körülötte lévő államnak van és nagyon erős. Ha mi lehetünk évek múlva a tartalékos képzés alapja, akinek a hadseregnek még baj esetén lehet hozzányúlni, ha kapnak alapkiképzést, tudnak alaki módon közlekedni, letudnak futni nyolcszáz vagy ezer métert hátizsákkal a hátukon, abból még semmi baj nem származik.”

Kevesek egyike

Népszabadság, 2008. május 21.

A gárdisták oldalán kevés a közismert személyiség - leginkább Für Lajos, Pörzse Sándor, Usztics Mátyás, Vona Gábor és Wittner Mária sorolható ide.

A melegekről a Hír TV-ben

A 2003. július 13-án reggeli adás

Usztics Mátyás: "Az, hogy egy mai televízióban ekkora nyilvánosságot kaphat az például, hogy fölvonulnak ferdehajlamú - ez így jó? - betegek, torzak, s ez meglehetős visszhangot kap, az azonban letagadtatik, hogy Békés és Csongrád-megyében öngyilkosok lettek a sertéstenyésztők közül néhányan, mert kilátástalannak látják a helyzetüket..."

„Mert nyilván azért volt rendőri biztosítás, mert ezek a tolakodó, betegségükkel, torzságukkal kérkedő embereket meg kellett védeni. Hogy ez a betegség kezelhető, erre számos példa akad és van ennek irodalma is... mert, hogy ez egy betegség, mert nem természetes, hanem természetellenes."

"Ez a buzerancia, homoszexualitás, nevezzük bárminek, ez megvolt az ókortól kezdve - látensen, vagy kevésbé, de végigkísérte az emberiséget, mert hát mindig is voltak selejtes dolgok. De az egy úri passzió volt ennek a gyakorlása, vagy ennek a véghezvitele, most már meg üzlet, s a sajtó ebben élen jár, hogy ezeknek a történéseknek helyt adjon..."

Kiért szólnak ma a harangok? - Usztics Mátyás gondolatai Trianonról

Elhangzott 2007. június 3-án Debrecenben és Nyíregyházán a Trianoni megemlékezésen;2007-06-05 19:55 Barikád Közvédelmi hírportál

„…Egyébként is kusza a helyzet, hiszen a trianoni békediktátum aláírói közül mára nem létezik Jugoszlávia, Csehszlovákia, és a diktátum nem rendelkezik az utódállamokról. Még utalás sincs rá. Akkor kire érvényes, és meddig?

El tudjuk-e érni valaha, hogy független nemzetközi szervezetek tűzzék a kérdést napi-rendre, amikor itthon sem beszél róla a hivatalos politika? Hogy évtizedekig nem lehetett, az történelmi tény, de ma miért nem lehet? Vajon változik–e a helyzet akkor, ha gyűléseken tüntetéseken kerül szóba? Lehet,hogy rögtön nem, de beszélni kell róla egyre többet,és egyre több helyen, hogy meghallják. Hogy meghallják a politika csinálói, hogy eszükbe juttassuk nap mint nap, az elfogadhatatlant, hogy megtanulják örökre, azt az imát, amelyet egy búcsúzó korosztály minden tagjának az iskola padból felállva hangosan kellett elmondani minden tanítási nap kezdetén.

’Hiszek egy Istenben, hiszek egy hazában
Hiszek egy isteni örök igazságban,
Hiszek Magyarország feltámadásában!’