Köszönünk egymásnak, és ennyi…

Mint arról a múlt hónapban írtunk, húsz év után érmet szerzett a TTC egyik serdülőcsapata, az U-13-as korcsoport. Már a jól sikerült bajnoki szereplés közben is tudható volt, hogy az edzők az „Ezüstcsapat” szakosztályi menedzselésével finoman szólva elégedetlenek, mert - mint mondják –gyakorlatilag nincs ilyen. Ennek ellenére arról kérdeztük Lipők András edzőt és segítőjét, Gáznár Tibort, hogy miként lehetne a TTC utánpótlás-nevelésébe rendszert vinni, miközben az interjú készítésekor az sem volt biztos, hogy ők folytatják.

Nos, lesz folytatás?

Lipők András: Szeretnénk folytatni, de az biztos, hogy nem ilyen feltételekkel. Jelenleg teljesen mostoha gyerekek vagyunk. A TTC a játékengedélyeket, az utazást és a bírói díjakat kifizeti, egyébként semmilyen kontaktus nincs köztünk. A szülők adnak havi 3 500 forintot, ebből tartjuk fenn magunkat.

Hol tudtok edzeni?

L.A.: Egy héten háromszor edzünk, ilyenkor nyáron a füvesen, de, ha esik pár csepp eső, mehetünk a salakra. Ez akkor baj, ha alapjában véve száraz idő van, mert a salakpálya kemény, mint a beton. Kedden, szerdán és pénteken kapunk egy félpályát. Az utóbbi időben viszont már annyian vagyunk, hogy ketté kellett választanom a társaságot. Négy órára jönnek a „kezdők”, öttől fél-hétig edzenek azok a gyerekek, akik a meccsen szerepelnek. Erre azért volt szükség, mert 20-25 gyerekkel egy félpályán nem lehet érdemi munkát végezni, ez már a jobbakat hátráltatta.

Aki volt NB-s utánpótlásban az tudja, hogy egész olyan, mint egy gyár. A különböző korcsoportokban végzett egymásra épülő munka után tizennyolc évesen „labdarúgó szakmunkásként” jössz ki, erről akár papírt is kaphatnál. Mit lehet ebből Törökbálinton megvalósítani?

L.A.: Ez szervezés kérdése, ki lehet alakítani egy rendszert a klubon belül. Havonta egyszer az összes utánpótlásedző leülhetne megbeszélni a dolgokat, és kellene egy utánpótlás vezető, aki a munkát irányítja és felel érte. Jelenleg viszont a kapcsolatunk abból áll, hogy köszönünk egymásnak és ennyi… Ez még csak nem is pénzkérdés, hanem a vezetésnek meg kellene szervezni a közös munkát.

Ha számba vesszük az utánpótlás-neveléshez szükséges feltételeket egyvalami mégis biztosan kőkemény pénzkérdés: a létesítmények helyzete.

L.A.: A létesítmény nagyon fontos. A környéken mindenhol, Budaörsön, Diósdon, Tárnokon megvannak a normális létesítmény-feltételek, éppen ezért rengeteg a gyerek is. Nálunk meg esetleg az anyukája azért nem engedi el a fiát, mert egy salakos edzés után meglátja, hogy hogyan néz ki. Nagyon jó lenne a salakpálya helyére a műfüvet megcsinálni – tudom, hogy vannak olyanok, akik ezt tervezik -, mert mi ezen még bajnokit is tudnánk játszani.

Ha a Mérleg téri komplexumnál megépül a műfüves pálya, azzal együtt nem lesz sok? (Azóta a pályaépítés kikerült az első szakaszban megvalósítandó tervekből – szerk.)

L.A.: Egy NB III-as csapatnak hat utánpótláscsapatot kötelező indítani U-7, U-9, U-11, U-13, U-16, U-19 korcsoportokban. Ha három műfüves pálya lenne, az is ki lenne használva, ebben száz százalékig biztos vagyok. Van a TTC, a Focisuli, ahogy hallom alakul egy új utánpótlás egyesület is.

Min múlik, hogy egy utánpótláscsapat megfelelően legyen menedzselve?

L.A.: Nem magunkat akarom dicsérni, de nagyon sok múlik azon, ahogy az edzők a gyerekekkel foglalkoznak.

Gáznár Tibor: Nekünk sok munkánk van ebben a csapatban, de hogy ne a saját példánkat mondjam, ott van a TTC ifi csapat. Korábban nyolc-tíz gól kaptak, Mersics Peti viszont remekül összeszedte őket.

L.A.: Nagyon fontos volt nálunk az is, hogy sok segítséget kaptunk a szülőktől, Weiglné Hajdu Szilvitől, illetve a csapat pénztárosától, Nagy Erikától, és persze az apukáktól is. Volt még évzáró bankettünk is, azt hiszem a siker egyik kulcsa az, hogy nagyon jó a társaság.

Ezt kellene szakosztályi szinten mintává tenni, nem?

L.A.: Ahogy már korábban mondtam, abszolút semmilyen kontaktusunk nincs a szakosztályvezetéssel. Lehet, hogy ebben én is hibás vagyok, mert nem keresem őket, de ez nem is elsősorban az én dolgom. Két és fél éve, mióta itt vagyok, még azt sem kérdezték meg, hogy mit csinálok edzésen, „verem-e a gyerekeket?!”. Nem kérnek számon, nem kérdeznek tőlem semmit, én meg úgy gondolom, hogy akkor nincs mire felelni. Sajnos, jelen pillanatban az utánpótlás-nevelés kötelező nyűg. Mindenki azt szajkózza, hogy ez mennyire fontos, de csak addig, amíg arra fel nem veszi a pénzt, aztán nem forgat vissza semmit. Van erre egyébként ellenpélda is, a tőlünk öt kilométerre lévő Budaörsön a Liver. Ez egy gyerekfocival foglalkozó egyesület, külön is nyújtanak be pályázatokat, megfelelő feltételeket tudnak biztosítani, nyüzsögnek náluk a gyerekek, nemzetközi tornát rendeznek. Nekünk viszont ahhoz kell felhajtani támogatót, hogy az elemi működési feltételeket megteremtsük, így például Zima Flóri vett a csapatnak szerelést és labdákat.

Jó, de akkor ez egy heroikus erőfeszítés, ami visszamenőleg is feleslegessé válhat…

G.T.: Én az egészbe úgy kerültem bele, hogy 2001-ben volt egy gerincműtétem, amíg felépültem, Hegedűs Jani kérésére beszálltam egy kicsit segíteni. Aztán, amikor ő abbahagyta, bevontam Fábián Bélát, később már ő ért rá jobban és vezette az edzéseket. De így is sokszor siettem haza, hogy a srácokkal legyek, és amikor Bandi átvette a csapatot, természetes volt, hogy neki is segítek. Azok a gyerekek, akik a kezdetektől itt vannak, szinte már olyanok, mint a sajátjaim. Ezért is nehéz ezt abbahagyni.

L.A.: A szezon végére én is éreztem magamon, hogy besokalltam. Heti három edzés, hétvégén meccs, mindezt nemcsak társadalmi munkában, de még pénzbe is kerül, telefonhasználat, fizetni az embert, aki helyettem dolgozik, a meccsek utáni üdítőt is mi vesszük meg, mert még erre se kapunk pénzt. Ez a mostani világ nem arról szól, hogy ilyesmit megengedhetünk magunknak. Másrészt persze, ahogy Tibi mondta, ezek a gyerekek nagyon hozzánk nőttek, leállni is nehéz lenne. De a munkánk semmiképpen sem volt felesleges. Télen 4:1-re megvertük a Honvédot, legszívesebben az egész csapatot elvitték volna. Van köztük néhány nagyon tehetséges srác, ha itt nem megy, a Liverben vagy másutt tárt karokkal várják őket.