Kissé elmosódva (emlékeim a háborúból)

1942 nyarán három levél érkezik a híres fotóriporter New York-i lakására. Az elsőben értesítik arról, hogy hamarosan kikapcsolják a villanyát, a másodikban potenciálisan ellenséges külföldinek minősítik, a harmadikban felkérik arra, hogy legyen a Collier's című lap haditudósítója. Capa nekilódul, meggyőzi a hivatalnokokat, feljut egy bombázókat szállító teherhajóra, az amerikai hadsereg haditudósítójaként bejárja Afrikát, berepüli a Földközi-tengert, ejtőernyővel ugrik Szicíliába, elfoglalja Nápolyt, partra száll Normandiában, bevonul Párizsba, azután az Elbáig követi a szövetséges csapatokat.

A háború hétköznapjairól, tragédiáiról, kisebb-nagyobb örömeiről lebilincselő stílusban beszámoló Capa érzékletesen jellemzi a tengerészek, a harckocsizók, a gyalogosok, a repülősök világát, szót ért tisztekkel és a civilekkel, bemutatja az olvasónak Hemingway-t, a spanyol polgárháborús harcostársait, haditudósító kollégáit és a háborús sajtó és a bürokrácia működését. A kötetben természetesen helyet kap a romantikus szerelem is, mely viharos gyorsasággal alakul ki a Pircsinek nevezett szép angol lány és a jóképű magyar újságíró között, de csak a háború végéig tart. A háborús memoárt természetesen a világhírű fotóriporter-szerző több mint száz, fekete-fehér felvétele is hitelesíti. A tapintatból megváltoztatott nevekről, személyekről az emlékkönyv megírásának körülményeiről, Capa életéről Richard Whelan utószava ad korrekt tájékoztatást. A regényszerűen olvasmányos mű minden, a II. világháború iránt érdeklődő olvasónak ajánlható. Az olvasó figyelmét érdemes felhívni arra is, hogy a Ryan közlegény megmentése című film első húsz perce a normandiai partraszálláskor készített Robert Capa felvételek felhasználásával és stílusában került vászonra.

Robert Capa-kiállítás a Művészetek Palotájában

Öreg sármos fiatalon

Ahogyan az első teremben elnéztem a róla készült fotókat, olvastam a mamájának („Rossz mamának, rossz fiától…”) írott játékos leveleit, csak egy szó jutott róla eszembe: „imádnivaló”. Derű, életvidámság, bohémság süt át mindenen. Ravaszkás sármosság. Egyéniségével nemcsak a korszak számos jelentős alakját, az ugyancsak „rosszéletű” művészeket vonzotta, minimum a társaságába: Ingrid Bergmant, Pablo Picassot, John Steinbeck-et, Ernest Hemingway-t, André Kertészt. Megnyerte magának még az amerikai légierő generálisát is, aki nemcsak unikális szakmai nívója, hanem - a tisztelgő levélben szemérmes bürokrata nyelven megfogalmazott - szeretnivalósága miatt is egysége tiszteletbeli katonájává fogadta.

Capa a fotózással – még Friedmann Ernőként – Berlinben került közelebbi kapcsolatba egy fotóügynökségnél, mint kifutófiú. Rövid időn belül már megbízást kapott Lev Trockij fényképezésére, ettől kezdve a szakmai pályáján nem volt megállás. Persze vágyta a sikert, és fel is építette. 1934 őszén ismerkedett meg Gerda Pohoryllével, akivel egymásba szerettek. Vele együtt találták ki a híres amerikai fotóriporter, Robert Capa alakját. Mindössze 23 évesen készítette talán leghíresebb képét a spanyol milicista haláláról, amelyet a világ számos lapja közölt.

Fotóit elnézve is kirajzolódik sokszínű egyénisége. Vakmerősége, bátorsága mögött hajtóerőként húzódott meg az érzékenység, az a belső erő, amely mindig továbbvitte a legnagyobb veszélyek közé. Ars poeticája híresen egyszerű: ha nem elég jó a képed, közelebb kell menni! Nem húzta ki magát a megörökítendő eseményekből, együtt nyomult a katonákkal az 1936-os spanyol polgárháborútól a II. világháborún át az 1954-ben Indokínában bekövetkezett haláláig. 41 évesen egy taposóakna oltotta ki az életét: türelmetlenül otthagyta az ellenséges tűzben megrekedő katonai konvojt, leszaladt a töltésről az előrenyomuló bakákat fényképezni.

Capa a képeken keresztül hozta testközelbe a háború borzalmait, de jellemzően nem a tárgyakat, hanem az emberi érzelmeket megörökítve: a fájdalmat, a félelmet, az értetlenséget, a fásultságot, a mélységes gyászt, a pillanatnyi pihenés örömét vagy a felszabadulás eufóriáját.

Képeiről nehéz írni, jobb látni ezeket. Richard Whelan kultúrtörténész szavait idézem: „Capa fényképezni tudta az indulatokat, a vidámságot, a szív gyilkos fájdalmát. Még a gondolatokat is. Egy világot tudott ábrázolni, és ez a világ Capa világa volt.”

Furcsa arra percre gondolni, amikor ez a közkedvelt társasági ember, akinek a világ számos országában hírességek keresték a barátságát, egyszer csak elővette a katonai bakancsát és a csillogásból elindult dolgozni, a koszos, vérszagú háborúba, a közvetlen életveszélybe. Partra szállt az amerikai hadsereggel a D-napon. A közel kétszáz felvételéből azonban csak tizenegy maradt meg, mert a Life magazinnál elszúrták az előhívást. Ráadásul ezek is életlenné váltak, amit a Life azzal próbált menteni, hogy a fotóriporter a nagy kapkodásban kissé elmosódott felvételeket készített. Ezért adta Capa önéletrajzi könyvének az erre utaló ironikus címet.

Volt humora. A róla készült képeken már fiatalon is „öreg, sármos férfi” benyomását kelti.

Milyen lett volna, ha megéri?