Eugéne maximalista, ezt azonnal láttam. Velem mondjuk nem sokra ment. Munkahelyi képzés keretében franciát tanított nekünk, gyorsan kiderült, hogy nem vagyok valami nagy talentum. A legtöbb nyelvtanár az ilyesmire legyint. Ő viszont beélesített: „- Ákkor minek tánulod? Minek jársz ide?” Külön táblázatokat gyártott, verte belénk a rendes és rendhagyó igealakokat. Ma már szinte kivételes, ahogy a személyisége erejét beleadja a tanításba.

A szünetekben együtt kávéztunk, faggattuk. Szerénykedett. Jól beszél magyarul. És még egypár nyelven. A francia mellett megvan ugye a görög, ami szintén anyanyelve. Az angol, mert tanult az Egyesült Államokban. Az olasz, a spanyol, már messze nem megy olyan jól. A német? Végképp gyengén. Ezen a nyelven csak olvas.

Kérdeztük tovább, hogy volt ezzel az Amerikával? Sehogy. Régen eltűnt földrész. Ebben a témakörben a PORT című budapesti programajánló konkrétabb felvilágosítással szolgált: „Eugene Angelou görög-francia származású zongoraművész, a Bostoni Konzervatórium és a Londoni Királyi Akadémia elvégzése után a Liszt Ferenc Zeneakadémián szerzett posztgraduális diplomát. 1992 óta Budapesten él, gyakran koncertezik: számos szólóestet adott az USA-ban, Nagy-Britanniában, Svájcban, Görögországban és Magyarországon.”

Legutóbb tavaly, a Millenárison játszott, Ravel Gaspard de la nuit című zongoraopusának feldolgozására épített táncelőadást kísérte. Szemre könnyedén, hangzásra perfekten.

Eugéne különben nyílt, barátságos negyvenes. Biciklivel száguldozik Pesten, a hétvégén vidékre kirándul, időnként Bikram-jógára jár, máskor úszni. Sörözik a Terv presszóban. Sok magyar ismerőse van – mégis titokzatos jelenség Budapesten. Egy idő után mindenki ugyanazt kérdezi vele kapcsolatban: miért pont itt?

Mielőtt erre rátértem volna, a franciatanárként szerzett tapasztalatairól érdeklődtem.

- Ma az angol a világnyelv, nemcsak a nemzetközi vérkeringésbe bekapcsolódáshoz, de egy recepciós álláshoz is elengedhetetlen. Mi értelme franciául tanulni?

- Muszáj. Egy: az embernek, hogy diplomázzon az egyetemen, két idegen nyelv kell. Kettő: az uniós karrierhez is szükséges a francia, mert hivatalos nyelv. Nem hiszem, hogy a legtöbben azért jönnek hozzánk (a Francia Kulturális Intézethez), mert pusztán szeretik a nyelvet. Száz évvel ezelőtt, gondolom, az emberek azért tanultak franciául, mert ez egy szép nyelv, az irodalma és a hangzása is nagyon szép. Mostanában azért, mert ez lesz a harmadik nyelvük.

Franciául nagyon rövid idő, vagy nagyon hosszú idő alatt lehet „megtanulni”. Aki jól beszél angolul, és van nyelvérzéke, gyorsan eljut oda, hogy érthető legyen, amit mond. A legtöbb ember ilyen szintet akar elérni. Nem tökéletesen akar beszélni, hanem azt szeretné, hogy képes legyen kommunikálni.

- Mi a tapasztalatod, mennyire vesszük a nyelvtanulást komolyan. Milyen tanulók a magyarok?

- Vannak, akik nagyon komolyan veszik, nagyon szorgalmasan tanulnak, és maximális erőbedobással próbálkoznak. De a magyarok általában maximalisták! Ha valamit nagyon jól akarnak csinálni, akkor azt nagyon jól is csinálják.

- Tizenhét éve élsz itt. Sokan kérdezik veled kapcsolatban: hogy szúrtad ki magadnak éppen Budapestet?

- Öt hónapra jöttem és tizenhét éve itt vagyok. Konkrétan nem tudom, hogy miért maradtam. Az elején azt gondoltam, hogy ez valami átmeneti lesz. Nem tanárként kerültem ide, hanem a kulturális osztályon dolgoztam három évet, ott szerveztem a komolyzene programokat, közben egy-két órát tanítottam abban az időben. Akkor még a felsőfokú vizsgára felkészüléshez voltak kötelező órák, társadalomtudományok, irodalom, történelem, kultúrtörténet, zenetörténet, amelyeken a diákoknak részt kellett venniük, abban az időben ezeket tanítottam. 2000 körül az intézet ajánlott nekem egy szerződést, hogy maradjak a tanulmányi osztályon, és én ezt elfogadtam. Aztán mentek az évek.

- Nem tört rád a gondolat, hogy most aztán elmész?  Legalább hullámokban…?

- Állandóan hullámzik. De végül is nem tudom, hogy miért kellett volna elmennem. Nem hiszem, hogy máshol sokkal jobb a helyzet. Vagy lehet, hogy máshol sokkal jobb, de ez attól függ, hogy mit akar az ember. Persze itt sem könnyű, és nemcsak a magyarnak, nekem, mint külföldinek biztosan nem az. Az átlag magyar nem nagyon fogadja el a külföldit úgy, mint ahogy például egy átlagos nyugati országban. Ráadásul olyan időben kerültem ide, amikor frissen nyitódtak a kapuk és az, hogy egy külföldi idejön, itt próbál élni, a legtöbb magyarnak nagy kuriózum volt. Az volt a kérdésük: hogy-hogy egy külföldi itt akar lenni, amikor a legtöbb magyar el akar menni? 

- Említetted az átlag magyart. Mik a tapasztalataid, milyenek a magyarok?

- Nagyon őszintén azt mondom, hogy számos dolog nekem tizenöt éve érdekes volt, de ma már nem annyira az. A szocializmus megszűnt, de a mentalitás nem sokat változott az utóbbi húsz év alatt. Ma már nem annyira romantikus, hogy az átlagos mentalitás szerint: „egy külföldi nálam gazdagabb.” Azért, mert külföldi. „Ha nyugati országból jött, akkor pedig sokkal gazdagabb. Én szegény vagyok, és miatta is vagyok szegény, mert itt kommunizmus volt, úgyhogy fizessen érte.” Ez a mentalitás a mai napig megvan.

- Figyelni kell, hogy ne „húzzanak le”, ne vágjanak át…

- Folyamatosan figyelni kell. Amikor elmondom a magyar barátaimnak, hogy ez vagy az történt, ők azt válaszolják, nehogy azt hidd, hogy csak veled, külföldivel történik ilyen.

- És mi az, amit pozitívnak találsz?

- Van pozitívum is, mert annyira mazochista azért én sem vagyok, hogy semmi jó ne legyen itt számomra. Nagyon jó magyar barátaim vannak. Voltak rossz fázisaim, eltűntem az emberek elől és többször is kerestek: mi van, hol vagy? Pozitív tulajdonság, hogyha egy embernek a barátja vagy, sokszor úgy érzem, hogy ez a kapcsolat örökre szól, és ezt nagyon tisztelem.   

Egy-egy sör mellett szó kerül arról is, hogy a Budapesten arányaiban kevés külföldi él. Az üzlet nem pörög annyira és a kultúra sem kínál olyan piacot, hogy itt számottevő multikulti centrummá alakuljon ki: többféle legyen a bőrszín, a hangzásában érdekes nyelv, egzotikusságával szép arc.

Abban viszont van valami megnyugtató, hogy Eugéne mégiscsak itt vert tanyát, és Budapest szinte már az otthona. Ki tudja, miért – ezt most sem fejtettük meg.