A városházi fogadás után buszunkkal a közeli Máréfalvára mentünk, amely arról nevezetes, hogy itt festett székely kapuk láthatók. Nálunk is divattá vált a székely kapuk felállítása. Erdélyben ezek esztétikai szépségük mellett funkcionális szerepet töltenek be. Kellően magasak, hogy a szénásszekér is beférjen alatta, fölötte áll dúc a galamboknak, faragott díszítése meg utalt a házban lakók társadalmi helyzetére.

A délelőtti program befejezéseként, mint a város vendégei, a Gizi panzióban ebédeltünk. Délután Szejkefürdővel ismerkedtünk, a székely kapuk sora alatt elzarándokoltunk Orbán Balázs sírjához is. Farkaslakára menve egy rövid időre megálltunk egy új, tejtermék feldolgozó gyárnál. Ezen a környéken sok tehenet tartanak, az így jelentkező tejtöbblet feldolgozására létesült ez az üzem. Ízletes sajtokat és más tejtermékeket vásárolhattunk a gyár boltjában. Farkaslaka és Tamási Áron neve összeforrt. Az Ábel trilógia méltán híres szerzője ebben a faluban született és több évtizedes budapesti élet után kívánsága szerint itt is temették el a két öreg tölgyfa között. A Szervátiusz Jenő és Tibor által kvarcit tömbből faragott emlékmű képei Tamási Áron regényeiből egy-egy jelenetet ábrázolnak. A nagy íróra emlékezni úgy igazi, ha felkeressük a szülőházát is, amely a faluban, jó egy kilométerre van az emlékműtől. Amikor a hetvenes években először jártam itt családommal, az emlékmúzeumot az író öccse, Tamási Gáspár felügyelte. Emlékszem, gyermekeinknek megengedte, hogy a csűrpadláson az illatos friss szénában meghemperedjenek. Ez most elmaradt, mert azóta nemcsak Gáspár, hanem a múzeum gondozásában őt követő Erzsébet nevű húga is elköltözött az örökkévalóságba. Most Erzsébet férjétől hallhattunk a nagy íróról ízes beszámolót. Csak most tudtam meg, hogy Tamási Áronból földművelő helyett hogyan lett író. Az egyik szomszéd engedélyes pisztolyát az asztalon hagyta és a gyermek Áron addig piszkálgatta, amíg az elsült és szétroncsolta az egyik ujját. A parasztembernek mind a tíz ujjára szüksége van a mezei munkákban, így hát a gyulafehérvári pap nagybácsi javaslatára beadták az udvarhelyi gimnáziumba.

Szombat délelőtt először Parajdra mentünk, a sóbányába. Aki valamennyire is ismerős a geológiában, az tudja jól, hogy az erdélyi medencében néhány helyen a föld alatt hatalmas só rétegek húzódnak, így Parajdon is. Míg a hetvenes években félig-meddig illegálisan juthattunk le a sóbányába, most nagyszerűen megszervezték a látogatást, igaz, 20 leit elkértek a belépőjegyért. Hatalmas buszok szállítják a látogatókat a hegy gyomrába. Egy kis gyaloglás után egy csodavilág tárul elénk. A hatalmas termeket megtöltik az asztmából gyógyulni vágyók, és az érdeklődők. Gyerekeknek mindenféle játszóeszközök, lelki vigaszra váróknak felekezeti kápolna. A fali tárlókban a sóbányászat története látható. Sok-sok pad és asztal, órákat lehet kényelmesen eltölteni a teljesen pormentes helyen.

Parajdról Szovátára mentünk. Nem tudott igazán bemutatkozni nekünk ez a híres és szép üdülőhely, mert több utca gázhálózat építés miatt fel volt túrva, és a nagy sótartalmú Medve tónál sem indult be még be a fürdőszezon.

Korondon kedvére vásárolhattak útitársaim. Nekem már nem jelent olyan nagy élményt ez a kirakodóvásár, ezért inkább egy internetes kávézóba töltöttem az idő egy részét. Végül azért vettem én is valamit, egy kürtöskalácssütő kúpos „hengert”, remélem a nyáron majd unokáimmal sikerül is beüzemelni. Itteni látogatásunk befejezéseként kívül-belül megtekintettük a helyi unitárius templomot. Nem akarok részletes vallástudományi fejtegetésekbe bocsátkozni, ők azt vallják: egy az Isten.

Megint egy kiadós vacsora következett Kecseten a panziónkban. Másnap hajnali hatkor, reggelizés után kicsiny falvakon– Székelyszentmihály, Kobátfalva – , és Székelykeresztúron át haladtunk Segesvár felé. Fehéregyházán Petőfi Sándor elestének közelében felkerestük az emlékmúzeumot.

Segesvárra nem sok időt fordíthattunk, csak egy kis ízelítőt kaphattunk ebből a nagy múltú szászvárosból. Az egészen Brassóig húzódó szászvidék egy külön világ, javaslom, az Erdélybe utazók ezt is iktassák be úti programjukba.

Balavásárnál tértünk rá a Kolozsvárra vezető útra. Ügyes sofőrjeink a város közepén a Babes-Bólyai Egyetem utcájában parkoltak le. Egy órás szabadprogramban egyeztünk meg. Voltak, akik ebédelni mentek, míg jó néhányan csatlakoztak kis csoportunkhoz egy rövid városnézésre. A Szent Mihály templom előtti teret annak rendezése miatt teljesen bekerítették, így csak messziről láthattuk, hogy a híres Mátyás lovas szobrot még mindig állványzat veszi körül. Megcsodáltuk a szép gótikus Szent Mihály templomot, majd megálltunk annál az új emlékműnél, amelyet 1892-ben a Memorandum perben elitétek emlékére létesítettek a közelmúltban. (A Memorandum per is egy szeg lett Magyarország trianoni koporsójában. A magyar uralkodó osztály a nemzeti és kulturális jogokat kérő román értelmiségieknek államfogházat adott.) Innen kellemes sétát tettünk a Viktória térig, hogy egy pillantást vethessünk az ortodox katedrálisra és Avram Iancu hatalmas szobrára. A románoknak hős, nekünk ellenség volt, sok védtelen magyart gyilkoltak le emberei. Sétánkat a Farkas utcai református templom felé vettük, ahol megtekintettük a Kolozsvári testvérek által 1373-ban készített Sárkányölő Szent György szobor másolatát. Kolozsvár megismerése napokat venne igénybe, erre most nem volt időnk. Királyhágónál ismét megálltunk egy jó félórára, hogy elköltsük maradék román pénzünket. Innen már csak a legszükségesebb technikai megállókkal igyekeztünk haza, este 10 órára érkeztünk Törökbálintra.

Köszönjük Buttás Pálnak és feleségének a jó szervezést. Egy ilyen kirándulás arra jó igazán, hogy felfedezzük, mire is kell legközelebb több időt szánni. Biztatom olvasóinkat, menjenek Erdélybe! Ez nemcsak azért fontos, hogy érezzék az ott lakók az együvé tartozásunkat, hanem amit ott költünk, azzal az erdélyieket segítjük.