Csak a szokásos?

Idén valahol megérthető vált számomra, ahogyan a magyar költészet megannyi, Bálinton utcanévként is őrzött alakja emlékezett meg a MAGYAR NYÁR-ról. Félreértés ne essék, nem kell majd kétszáz évszakot látni senkinek ahhoz, hogy ezt megértse, de nekem valahogy idén esett le: valóban ez egy különös időszaka az évnek.

Egyszerre áll meg az élet (még a Művelődési Ház máskor folyamatosan zsongó falai között is) és pezseg a vér (kinek a munkahelyén szabadságos kollegákat is pótolva, kinek azon kívül, a tikkadt melegből esténként/éjszakánként feléledve). Mindenesetre más hónapokban példa nélküli az, hogy a 31-ből összesen 11 napra jelzett valamilyen szervezett közösségi programot a hivatalos honlap, s ebből is háromnál legfeljebb annyi jutott Bálint Polgárainak, hogy ellátogassanak az önkormányzat rendkívüli testületi ülését megelőző szakbizottsági összejövetelekre. Egy olyan üléshez kapcsolódóan, amely megtartására rendkívüli okot legfeljebb az szolgáltathatott, hogy néhány korábbi határozat szövegezése nem volt kellően pontos (pl. az ÁFA tartalom kezelése) ill. a szervezhető munkavégzés nem kellően szervezett volt (Idősügyi Tanács létrehozásáról vagy éppen a Városfejlesztő Gazdasági Társaság szervezeti és működési elveiről is lehetett volna máskor dönteni). Ez azért igazán különös, hogy a két évtizede nem tapasztalt mértékű gazdasági visszaesést hozó évben (a nagy ugrás 14 milliárdos fejlesztési programja mellett) tényleg csak ennyi dolga lenne szeptember előtt az önkormányzatnak? Én ezt nem gondolnám…

Az idei nyár nekem a mérlegelésről is szól. Reggel és este örülve 1-1 dekának is (a cikk írója itt nagyon szemérmesen újszülött ikreiről mesél –szerk.), amivel többet mutat a kijelző, tudva, hogy emögött napközben és éjjel mennyi munka van, amiből én nem, vagy csak nagyon korlátozottan veszem ki a részem. Igazán nagy élmény két cseppnyi élet növekedését nyomon követni és ahhoz legalább egy picit hozzájárulni. Nos, hát számomra éppen ezért a 2009-es egy igen különleges nyár. S lehet, hogy a mérleg teszi, vagy esetleg más impulzus, de folyamatosan azon gondolkozom, ha úgy tetszik azt mérlegelem, milyen világ, milyen Törökbálint vár a felnövekvőkre. Mit is tud az ember azért tenni, hogy ne csak lakó-, rosszabb esetben alvóhely, hanem valódi szülőföld legyen, maradhasson ez a város. S ehhez csak azt az újvilágból származó mondást szem előtt tartva vélem hitelesnek a választ: „Ne azt követeld, mit tegyen a szülőföldet érted, hanem azt nézd, mit tehetsz Te a hazádért”. S ez azért nagyon hiteles számomra, mert Törökbálint nem tud tenni többet polgáraiért, mind amennyit mi teszünk be a közösbe két kezünkkel és fejünkkel. S ezért döbbenetes számomra, hogy a Városszépítő Egyesület javaslatát és felajánlását a testvértelepülések oszlopának megvalósítására ebben a hónapban immár másodszor is elvetette a testületi többség. Mert, ha valaki(k), akkor ez a közösség az elmúlt két bő évtizedben mindent megtett kezével, szívével és eszével azért, hogy Törökbálint méltó képet mutasson minden látogatójának és lakójának. Ne olyat, mint a városhatárban, ahol a település testvérvárosai közül csak háromnak tünteti fel a nevét, ketten (Nagytárkány és Soroksár) bizony –noha a fémlapoknak bizony lenne még helye a két tartóvas közt- bizony lemaradtak róla...

Bő év

Nem bőséges, csak bő. Bizony ennyi, nem sok van már hátra a jelenlegi önkormányzati ciklusból. És soha nem volt szükség arra, hogy miközben a bőség kosarához a Pannon GSM hivatalos letelepedésével elméletileg sokkal közelebb jutott Bálint, mint valaha. A lehető legpontosabban megnézzük, mire, mit és mikor költünk időből és pénzből, hiszen tisztában kell lennünk azzal, hogy merőben szokatlan kihívások között kell boldogulnunk. Ami leírok, nem a bölcsek kövével a zsebemben teszem, de talán tükrözi azt, mire is jutottam az elmúlt hetekben, mi is az önkormányzat néhány legfontosabb dolga, kötelezettsége:

1. Vizsgáljuk meg, vizsgáljuk felül a ciklus gazdasági programjának célkitűzéseit. Világos, hogy a „nagy ugrást” már csak a külső körülmények változása okán nem lehet végigcsinálni, viszont akkor ne csak egyenkénti döntésekkel, hanem összességében végignézve is vitassuk meg, határozzuk meg, mit lehet, mit kell a fejlesztésekből megtennünk. Nekem a válaszom alapvetően a régi: a jelentős pályázati támogatással bíró településformáló beruházások (alapvetően a Főutca program) mellett az oktatási intézmények kapacitásának fejlesztésére kell koncentrálni (bölcsőde, óvoda, iskola kell). Nem luxuskivitelben, hanem időt álló, jó ár-érték arányban.

2. Sokkal nagyobb figyelem, törődés kell helyben a munkahelyek megőrzésének és újak létrejöttének támogatására. Soha nem próbáltuk meg, mert nem volt égető szükség rá, de helyi gazdaságtámogatási program indítása is szükségessé válik. Azok az adófizetők, akik jobb években adójukkal segítették Törökbálint gyarapodását, most számos esetben maguk is –remélhetően a gazdasági élet konszolidálódásával csak időlegesen - támogatásra szorulnak. Nem szégyellve a mások példájából való tanulást, ezen a téren szerintem most rengeteg feladat van Bálinton az átláthatóság, a visszamérhetőség folyamatos fenntartásával kell cselekednünk, kiegészítve az országos kezdeményezéseket is. Mert a helyi munkahelyek megtartása és újak teremtése a legaktívabb, leginkább megelőző jellegű szociálpolitika, szociális gondoskodás.

3. Törökbálinton a mostanában országosan elindított Krízis Alapot már februárban a többség által is szívesen fogadott kisebbségi javaslatként létrehoztuk, a költségvetésünkbe ez tartalékként beépült. Szerintem itt az idő ezt valós tartalommal kitölteni, segítséget adni a megszokott szociális juttatásokon túlmenően is az emberek télre való felkészüléséhez, élet és lakókörülményeik kritikus szint alá romlásának megakadályozásához, az elesettekre vadászó keselyűk távoltartásához. Ebben, anyagi eszközök –akár (bár ez eddig tabu volt, de szerintem ma már nem az) fejlesztések terhére történő- átcsoportosításával is úgy gondolom, az önkormányzatnak mások által nem átvállalható dolga, feladata van.

Szerintem a következő bő évnek nem lehet olyan (hó)napja, amikor ezekben a kérdésekben nem léptünk egy-egy lépéssel legalább előre.