Az időjárási előrejelzés szerint július huszonharmadikára ígérkezett az év legforróbb napja. Mivel lehet ilyenkor elütni az időt?

Vízparton kockázatos. A szakértők erős, azaz 7,0-7,9 közötti UV-értéknél mindössze 15-20 perc napozást javasolnak, strandra menni tehát nem érdemes. Az ultraibolya sugárzás a világon az utóbbi húsz évben 6-14 százalékkal nőtt. De a légkör más tekintetben is egyre inkább elszennyeződik és a széles kínálatában az UV-sugárzás még csak nem is a legrosszabb: tisztes távolságból érkezik, védekezni sem nehéz ellene - elég a négy fal között maradni.

Ám azt sem lehet végtelenségig. Negyven fokban hiába állt meg az élet a Belvárosban, hogy a máskor energikus fiatal bürokraták átizzadt hónaljú ingben darvadozzak egy-egy presszó árnyékos teraszán, július 23-án háromszor megjártam Újpestet. Ráadásul azzal a talán betegesnek, más körökben viszont inkább nemzetellenesnek tűnő céllal, hogy este a Megyeri úti stadionban megnézhessem főként a bukaresti Steaua játékát.

A jó focit kedvelő magyar szurkolók nem lehetnek válogatósak. Évente csupán két-három nemzetközi szinten jegyzett klubcsapat játszik nálunk tétmérkőzést. Húsz éve megszoktuk, hogy ilyenkor, mint mondani szokás, bízunk a csodában. (- Nos, reméljük, nem vette el a kedvüket, hogy ez az este nem úgy sikerült, ahogy szerettük volna…- buzdít a meccs után a helyi műsorközlő. – Hanem úgy, ahogy szokott! – vágja rá a borízű.) Szóval, szurkolunk felerészben külföldi játékosokat alkalmazó magyar egyletnek (bocs, újabban káeftének), amelyről persze nagyjából tudjuk, hogy mennyit tud. Éppen ez az, ami miatt itt az ellenfél az igazán érdekes. Az utolsó komoly klubcsapat az újpesti Szusza Ferenc-stadionban a Stuttgart volt, 2004 szeptemberében. Budapestre a románok mellett az idén a török Fenerbahce jön el, a mi európai negyedosztályú bajnokságunk feletti régióból. Ilyenkor a nézők valamivel nagyobb számban jelennek meg a stadionban, mint amikor a vidéki művelődési házban fellép egy közepes fővárosi színház.

Bár a Steaua-meccs kapcsán ezen a megjelenésen gondolkodtam egy kicsit. Nem azért, mert féltem a román szurkolóhadtól. Aki közelről már látott ilyen meccset, tudja, hogy az M0-n veszélyesebb végighajtani. Balhé esetén a szemközti lelátón a tévénézőknél annyival kerülünk hátrányosabb helyzetben, hogy 100-150 méterre van a sajnálatos eseményektől és nincs visszajátszás, ám a biztonság garantált. Ezúttal a rendfenntartók olyannyira uralták a terepet, hogy a románok megközelíthetetlensége érdekében a pénztárnyitást is kitolták egy óra helyett háromnegyed négyre, ezért kellett oda-vissza ingáznom.

Az ilyen típusú futballmeccsnél a közérzeti problémák az elgondolkodtatók. Utóbbinak vannak bizonyos tünetei, mindenekelőtt a kezdetben enyhe, később esetleg elhatalmasodó hányinger. Ezt nem az „ultrák”, a „tábor”, a „B-közép” szitokáradata kelti, mert az már évek óta olyan, amilyen. Az elmúlt hónapokban nem a kopasz, bakancsos, ki nem ugrál büdös román/szlovák …, és főleg cigány! kultúrkör változott meg, hanem annak a tágabb környezete. Az idei nyár nagy hőségében valami mintha kezdene odakozmálni, és már enyhén szaglik. Ennek finom jeleként délben három 14-15 évesnek tűnő srác beszélget a 196-os buszon arról, hogy rasszizmus miatt hülyeség a futballcsapatokat megbüntetni, mert „zsidózásnak meg a cigányozásnak bele kell férni, simán, emiatt nem kéne a kluboknak fizetniük”. Csak lesek: konszolidált kisingek, vastag szemüvegkeret, ránézésre a srácok feltehetőleg valamelyik csillagvizsgálóba vagy botanikus kertbe igyekeznek, esetleg nagymama várja őket ebéddel, mert már jóval a pálya előtt leszállnak. „Persze, b.meg, ez tök természetes, ezért mennek ki az emberek…”

A délutáni járaton viszont már teljes a „fesztivál”. Mintha a bolondokházában puccs tört volna ki: becseszett tizenévesek óbégatnak, magukat nemzeti zászlóba tekerve hazátlanoznak, mocskos ez, b… az. Kifelé az oláh cigánnyal, de a magyar cigánnyal is, fehér Újpestet! Csakhogy, ami eddig kényelmetlen félrenézést váltott ki, az iránt ma teljes a közömbösség. Félelem vagy helytelenítés sincs az arcokon. Ez a véleményük, hadd mondják. A potenciális ápolók vállat vonnak. Unják. Fáradtak.

A véleményszabadság tényleg fontos, és ezért is kell megjegyezni, hogy minél hisztérikusabb, gyalázkodóbb a légkör, annál inkább csak egyféle vélemény kimondása kívánatos. Mert aki azzal ellentétesen beszél, úgy jár, mint Törökbálinton a minap az egyik vásárló, aki a romák bűnözési hajlamával kapcsolatos spontán bolti eszmecsere közepette megengedőbb hangot ütött meg. Kapott is hideget-meleget, legfőképp azt, hogy ő úgyszintén kreol bőrű, talán bizony közéjük tartozik – csak mindezt ennél jóval érdesebben.

Felhabzott ez a dolog. A meccsen korábban mindenféle színű, szagú szórakoztató dolog történt, voltak vicces beszólások, lehetett nevetni. Ma a szinte csak egyetlen felületre irányuló fogvicsorgató düh érzékelhető. Szabálytalanság, egyből jön a „te rohadt, mocskos cigány!”, stb. A román többé nem „szőrös talpú”, az már szinte játékos évődés lenne.

Mellettünk egy pasas - jól öltözött, gondosan ápolt – azon nem tud napirendre térni, hogy a magyar rendőrök miért nem verik el a románokat, miért mindig csak a magyarokat lehet elverni. Egy másik fickó Székely Jánost, a Steaua magyar anyanyelvű játékosát szidja folyamatosan. Amikor Székely gólt szerez, már csak üveges tekintettel néz maga elé, megvetése jeléül azt sem skandálja a tömeggel, hogy hazaáruló, hazaáruló! Azon már nevetgélünk, hogy egy férfi Lambulics vagy Pollák valamennyi sikertelen megmozdulásánál sokatmondóan megjegyzi:  „Na, ezt is az emtékások küldték!” Szinte már üdítően vicces, ahogy Foxi rossz passza után az egyik drukkertárs „Hova adod, te vödör szén?!” felkiáltással ugrik talpra.

Mindez együtt olyan, mintha a frusztráció és a gyűlölet több lenne önmagánál. Célt találna, magasztost: „Gyalázd a másikat, mert te sokkal különb vagy nála! Ő egy senki!” Eddig csak történelemkönyvből halottam ilyesmiről, hittem is, nem is, hogy ez így működhet, felfúvódhat.

A meccs másnapján a Népszabadság publicistája ezt írta: „Az emberre csak a megszólalásig hasonlító futballszurkolók a mieink, a magyar közegből nőttek ki, a mi nyelvünkön gyalázkodnak, szégyenünkön nem sokat enyhít a tudat, hogy Romániában és másutt is vannak hasonlók.” (Horváth Gábor: Bocsánat Romániától. 2009. júl. 25.) Ne áltassuk magunkat! Sajnos, a tábor csatakiáltásai ma már sokkal nagyobb lelátói karéjból is masszívan visszhangzanak.

A kemencét folyamatosan fűtik. A felszín alatt eddig is bőven meglévő alapanyagból régen nem látott mértékben párolog a mérges gáz. Lesz még forróbb nap is, mint ez a csütörtök.