2012. május 20., vasárnap

Logo

Címlap Archívum 2009 Július Palya Bea - Semmi más, csak a hangom

By iNow Web Design

Hungarian English French German Italian Polish Romanian Serbian Slovak
Keresés a hírekben

Palya Bea - Semmi más, csak a hangom PDF Nyomtatás E-mail
Írta: Tóth Emese   
2009. június 30. kedd, 21:12

„Már régóta akartam egy lemezt csinálni, ahol nincs semmi más, csak a hangom, meg ami belül van. A legnagyobb kihívás, testre szabottan örömteli és könyörtelen. Visszavezet nemcsak a zenei gyökereimhez, hanem minden őshöz is, apámhoz, anyámhoz, nagyapám hangjához” – az Egyszálének lemezt az ő rövid ajánlása és énekhangja zárja.

 

És a csodálatos hang, a varázslatos személyiség egy kurta órára Törökbálint vendége az MMMH színpadán, ahol az Egyszálének CD dalait mutatja be.

Palya Beát hallgatva két művész jut eszembe, aki egyedül is ennyire jelen volt/van a színpadon. Az egyik Hofi Géza, aki mindent tudott a humorról, és ezen kívül még parodizált, énekelt, táncolt, s mindezt olyan könnyedséggel, mintha mindent ott, a helyszínen talált volna ki. A másik már rokonabb „szakma”. Cecilia Bartoli mezzoszoprán világjelenség, aki úgy intonálja a legbonyolultabb barokk áriákat is, hogy azt se vesszük észre, mikor vesz levegőt, és mindezt olyan természetes bájjal, közvetlenséggel, amire csak nagyon kivételes művészek képesek.

Bea nem ismeretlen Törökbálint művészetekre nyitott közönsége előtt, hiszen már „pendelyes” korától a falumúzeum diófái alatt tanított minket táncolni, énekelni, számos együttessel láthattuk, hallhattuk. Weöres Sándor, ha már modellje korábbról nem akad, akár neki, róla is írhatta volna a Psziche-t, amit Bea fel is dolgozott amolyan „palyásan”. Palya Bea a „Magyar Kultúra Követe 2008” címet is méltán viselheti. A világzene műfajának legrangosabb szakmai kuratóriuma, a World Music Charts Europe húszas ranglistájára válogatta Bea Adieu Les Complexes albumát.

Amikor elsötétülnek a fények a Feleki Kamill színházteremben, a Chagall festményeire emlékeztető vetített háttér előtt felbúg a moldvai ima Bea hajlékony hangján, a dallam vége valahol az égbe kapaszkodva kunkorodik.

 

- Az év elején az amerikai kontinensen voltál, a washingtoni Kennedy Centerben, a New-yorki Carnegie Hallban volt koncerted. Ott járt művészeink többnyire ájult bámulattal ecsetelnék benyomásaikat, te megjegyzed egy írásodban, azért voltak igazán fontos dolgok is Washingtonban, és az állatkertet említed. Jól gondolom, hogy nem a te világod?

- Nagyon kettős ez a dolog, mert egyrészt nekem Amerika valahogy túl sok inger, az egész cécót, felhajtást kicsit untam, másrészt meg annyi érdekes emberrel lehet találkozni. Összefutottam egy nagyon tehetséges amerikai zeneszerzővel, akit egyébként talán sose ismertem volna meg. Az állatokat meg nagyon szeretem, a gepárdot, leopárdot, belenézni a szemükbe…, és közben már az is a fejemben járt, hogy két nap múlva a mexikói tengerparton leszek…

 

- Úgy tűnik, a mexikói tengerparton próbáltad kimosni magadból az amerikai benyomásokat… Mexikóban fogant az „egy-szál-ének” lemez anyaga, vagy ott már a természeti hangok gyűjtése folyt a formálódó dalokhoz?

- Mindkettő. Fontosak számomra a hangok, a hangok, zörejek gyűjtése… Brook mondta valahol: - Amint az ember egy téren átmegy, és egy másik nézi őt, az a tér azonnal színpaddá válik. – Én éppen így vagyok a hangokkal. Ha valaki kiad egy hangot, „ha”, ez is a zene része lehet. Így aztán hangokra bontom le a világot, majd abból újra felépítem a dallamot. Az is jól megfigyelhető, mennyire nem vagyunk hozzászokva a csendhez, amiket én tudatosan beleépítek a számaimba, ezekkel az improvizációkban szándékosan játszom. Félünk a csendtől, nem szoktuk meg, pedig ez olyan, mint amikor veszünk egy nagy levegőt, és hirtelen, egyszerre csak nincs semmi… Figyeltem a közönséget, először nem értette, aztán ráérzett. Ez a csend ide visz be (Bea a szívére mutat)… Ki hinné, milyen ritmusok jönnek ki a város zajaiból, vagy a kisgyerekek zsivajából. Nyugtalan a képzeletem, az agyam mindig cikázik, lehet, azért is, mert gyakran három nyelven kommunikálok…


- Igazi világpolgár lettél! Franciául, angolul beszélt, gyanítom a harmadik a spanyol.

- Kétszer öt hetet töltöttem mexikóiaktól körülvéve, rám ragadt. De igazából én egy parasztlány vagyok…


- …és maradj is annak. Figyelve a pályafutásod, azt látom, ahogy kiteljesedik a művészeted, úgy fogynak el a környezetedből a hangszerek, s tisztul le minden szövegre, dallamra. Mint a sávos sügér, ellene mész az áramlatnak, szembe mész a trenddel. Nekem ez tetszik. Nem magányos ilyenkor az ember?

- Mindenki ezt kérdezi. Tényleg az a trend, ahogy egy művész népszerűbbé válik, adnak mellé egyre nagyobb zenekart, egyre nagyobb tereket. Kérdezem én, miért ne lehetne másképp tágulni, befelé kiteljesedni. Én nem mondok ezzel mást, mint figyelj! én is olyan ember vagyok, mint te…. Én valóban bevállaltam ezt a kötéltáncot, de közben érzem, ha leesek, elkapnak, és vallom, a törékenység is megmutatható, mert akkor a hallgatóimban is kinyílik valami. Néztétek az emberek szemét a koncert vége felé?


- Nem, mert mi csak téged bámultunk…

- 2003-ban, amikor az Ágról-ágra lemezt csináltam, tele voltam görcsökkel, komplexusokkal. Mindenki azt javasolta, csinálj szóló lemezt, ismerd meg önmagadat! Nem bántam meg. Meg kellett tapasztaljam a saját határaimat. Igaz, hogy az évek során rengeteg zenei közreműködésben volt részem, de ez más, ez a lemez egy újabb öndefiníció. Én ez által egy határozott, önálló személyiség lettem. Ebben a szakmában, ahol az ember jobbról, balról ingerelve van, nagyon könnyű eltévedni, Azt is megtanultam, hol kell még fejlődnöm, mit kell még kigyakorolnom, Most például a szefárd dalokkal ismerkedem, augusztus 30-án énekelem őket a Dohány utcai zsinagógában.


- Mindent remekül csinálsz, amihez nyúlsz. Nagyon élvezem az írásaidat, úgy érzem, ezek egyszer regénnyé állhatnak össze. Lehetséges?

- Tényleg biztatnak rá. Mindig is szerettem írni, de elhalasztottam 2010-re a megírását, mert több időt szeretnék rá szánni. A könyvet Lapaj Tündike írja, ő Pálya Béla barátnője, aki a Kurvaképző Kommunikációs osztály vezetője…


- Akkor ez olyan Sárbogárdi Jolán féle rejtőzködés lesz. Megjegyzem, azon se lepődnék meg, ha egyszer arról szólna a hír, szobrot faragsz…

- Azt azért nem, de rajzolni, festeni szoktam. Úgy van ez, az írás a szellemi, az éneklés, tánc a fizikai erőmet veszi igénybe, a festéssel kikapcsolódom. Hiperaktív vagyok, de most már ügyelek arra, hogy kiszálljak a rohanásból másfél hónapra, és töltődjek a tengerparton.


- Mi is elengedünk, ha nem is szívesen. Csak még egy ajánlást írjál újságunknak az új CD-re! És persze visszavárunk!

 
Kérjük, hogy regisztráljon vagy jelentkezzen be, ha hozzá kíván szólni ehhez a cikkhez.
Copyright © 2012 Törökbálinti újság. Minden jog fenntartva.
Múltunk - jelenünk
Belépés
Kapcsolódó cikkek

Top!