A filmekben, romantikus regényekben, sőt a „való világot bemutató” médiában is már a baba fogantatása pillanatban átjárja az anyát egy semmihez nem hasonlítható boldogító érzés, amely nem tágít, egészen a dédunokák születéséig. A valóság sokszor kicsit más. Sokszor nagyon.

„Amikor a nagylány megszületett, az maga volt a csoda! Úgy éreztem, kizökkent a világ. Nem értettem, hogy tud tovább esni a hó, hogy lehet, hogy autók dudálnak a kórház ablaka alatt, hogyan történhet meg, hogy valaki pénzt dob a folyosón álló automatába, és kávézni készül. Kávézni, amikor nekem gyerekem született! Két napig teljes mámorban lebegtem. Aztán amikor a baba sírni kezdett, és sehogy sem tudtam megnyugtatni, valósággal padlót fogtam. Utána hónapokig nagyon nehéz volt, nem sikerült igazán egymásra találnunk. Két év múlva, a kicsi fiú születésénél éppen fordítva történt. Pocsék, fájdalmas, elhúzódó szülés után csak aludni akartam, vagy a sebeimet nyalogatni. De néhány nap múlva, ahogy jobban éreztem magam, minden olyan egyszerű és magától értetődő lett. A kicsivel teljes volt az összhang, azóta is nagy a boldogság. Érdekes, hogy neki is volt sírós korszaka, de nem tudott kibillenteni, míg a nagylánynál néha úgy éreztem, jó lenne itthagyni az egész papás-mamást, és világgá menni.”

Sokak számára ismerős lehet ez a történet, ami a „Fontos dolgaink” beszélgetéssorozat anyai szeretetről szóló találkozóján hangzott el. Persze, sokan egészen másképp élik át mindezt. Egy biztos: nem létezik egyetemes, mindenkire vonatkozó anyaságérzés, egész másképp éljük meg a szeretetet, hiszen mi is különbözünk, hát még a kisbabáink.

Hormonok és formák

Bár már „kiemelkedtünk” az állatvilágból, számtalan beépített segítséget nyújt a természet a babához való kötődés kialakulásához. Elsőnek itt vannak a hormonok. Az orgazmuskor, szüléskor és szoptatáskor nagy adagokban termelődő oxitocin hormon az egyik kulcs a szeretethez. Amikor az oxitocin elárasztja a testet, megerősödik lelki kötelékünk társunkkal, gyerekünkkel. Az oxitocin emellett nyugtat, ellazít, vagyis jutalmaz. Állatoknál megfigyelték, hogy a hormon adagolása gondoskodó viselkedést vált ki, még hímeket vagy gyerektelen nőstényeket is hatalmába keríti a babázhatnék. Szerencsére nem csak a hormonok irányítanak bennünket: mint kiderült, a hormontermelő szervüktől megfosztott állatok is gondoskodni kezdenek a kölykökről, pusztán a „baba” látványának, segélykérő hangocskáinak hatására. Ez embereknél fokozottan érvényes: teljes értékű kapcsolat alakulhat ki koraszülött vagy örökbefogadott baba és szülei között is, akármennyire nem dühönghettek a hormonok az első napokban. A jellegzetes babaforma, a gömbölyű fejecske, a pici orr, a domború homlok, a kerek, távol ülő szemek olyan vonzóvá teszik a babát, hogy nehéz ellenállnunk annak, hogy megölelgessük, ha pedig legörbül a pici száj, azonnal meg szeretnénk vigasztalni. Ha nem kisbabán, hanem plüssállaton, perzsa macskán, kölyökkutyán, kisnyuszin látjuk ezeket a vonásokat, akkor is elolvadunk – ösztöneink így biztosítják, hogy ne csak az eszünk irányítsa a gondoskodást.

Anyáink nyomán

Természetesen az embereket nem csak ösztöneik irányítják, nálunk már nagyon sokat számít, hogy mit tanulunk, mit tapasztalunk, mit élünk át pici korunktól fogva, és mit vár el a környezetünk. Egyes kultúrákban nem tulajdonítanak nagy jelentőséget a korai időszaknak, nem tekintik a babát a törzs tagjának, nem is foglalkoznak vele túl sokat, amíg járni nem kezd. Máshol a kicsi baba kézről kézre jár, nem is csak édesanyja szoptatja, bár ő van vele legtöbbet. A gyerek itt minden felnőtt nőrokont anyámnak nevez. A legtöbb társadalomban, mint a mi nyugati kultúránkban is, az anya-gyerek kötelék kezdettől szoros, és kivételes marad egész életen át. De gondoljuk át, milyen feltételek között alakul az anyai szeretet nálunk, és hogyan az általunk sokszor lesajnált ősi kultúrákban! Ezt írja Sheila Kitzinger antropológus Miért sír a baba? című könyvében: „Nem számít, mennyire szegény egy nép, a gyermekre áldásként, a család gyarapodásaként, gazdagodásként tekintenek, és tisztelik, szeretik a nőt, aki ezt megadja nekik. A gyermekágy zavartalan nyugalmának biztosítása által ezek a népek örömüket és megbecsülésüket igyekeznek kifejezni az anya előtt, aki így maga is örömmel és büszkeséggel tekint gyermekére. Az ősi kultúrákban a gyermekágy a szigorú és zavartalan pihenés időszaka. Ez a hat hét arra való, hogy az anya megismerje és megszeresse újszülöttjét, és adaptálódjon új, megváltozott szerepéhez. Ezen időszak alatt mentesül mindenfajta kötelesség és házimunka alól. A férjnek és a nagyobb gyerekeknek is a rokonok viselik gondját, akik látogatásaik alkalmával híreket hoznak róluk, és akik mindezek mellett gondot fordítanak az anya érzelmi támogatására, szórakoztatására, kényeztetésére.” Ezekben a kultúrákban az anya soha nincs egyedül, ráadásul otthonosan mozog a gyerekgondozás területén. Mire megszületik a babája, látta, hogyan szoptatnak nőrokonai, számtalanszor bíztak rá csecsemőt, hiszen ez ott a fiatal lányok mindennapos feladata. Ehhez képest mi már a szülőszobán azon gondolkodunk, hogyan szervezzük meg otthon a házimunkát, mi látjuk vendégül a babanéző rokonokat, akiktől gyakran segítség helyett egy halom ellentmondó jó tanácsot tehetünk zsebre. Segítséget kérni nehéz, hiszen nálunk nem természetes, hanem áldozat a friss anya gondozása. És hogy várhatnánk el ezt azoktól, akik amúgy is rém elfoglaltak! Nem véletlen, hogy a tanácstalan, kimerült anya nem érez folyamatosan elomló szeretetet kisbabája iránt. Mivel nálunk az anyaság is teljesítmény, a „jó anya díjára” az pályázhat, akinek a lehető legtöbbet szopik, hízik, leghamarabb ül fel, beszél, szokik le a pelenkáról és alussza át az éjszakát a gyereke. A távol-keleti anyák számára a siker maga a gyerek létezése, nem várnak el sem maguktól, sem kisbabájuktól semmi különöset, örömmel kísérik figyelemmel a kicsi sajátos fejlődését, élvezik, ha vele lehetnek. Micsoda megkönnyebbülés lenne, ha mi is így tekinthetnénk gyerekeinkre! Amíg ez nem megy, a szeretet érzését néha elnyomja az aggodalom vagy az az érzés, hogy elbuktunk az anyaság vizsgáján.

Mit javasoltunk egymásnak mi anyatársak ezen a bizonyos beszélgetésen?

– Ne ítélj hamar! Abból, hogy az első napokban, hetekben mit érzel, nem szabad végletes következtetéseket levonni. Ez átmeneti időszak, komoly terhek nyomják a vállad! Eljön egy pillanat, amikor szerelembe esel kisbabáddal, lehet, hogy az első mosoly, az első gügyögés hoz össze titeket. Adj időt magatoknak!

– Beszélgess más anyukákkal, keresd azok társaságát, akinek bátran beszélhetsz érzéseidről!

– Legyetek sokat együtt a babáddal, lehetőleg teljes testközelben. Pihenjen a mellkasodon, ha elmész valahová, vagy házimunkát végzel, kösd magadra hordozókendőben. A testközelség érzelmi közelséghez is vezet.

Ha eleged van a taposómalomból, kérj segítséget, és menj el otthonról kicsit, így feltöltődve újra teljes szívvel tudsz a babád felé fordulni.