A szerző, Csernok Attila, tipikus monarchiabeli családból származik: magyar, német, szláv, katolikus és protestáns vér folyik ereiben, távoli rokonaként említi Csernoch János esztergomi érseket. Apja horthysta tiszt állatorvosi végzettséggel, fiaként 1945 után - az akkoriban előnyösnek aligha nevezhető származása ellenére - gazdasági diplomát szerez, részt vesz a gazdasági reform előkészítésében, majd karriere csúcsán 1973-tól a Magyar Nemzeti Bank elnökhelyetteseként az iparpolitika alakításában jut számára jelentős szerep. Erről a posztról akkor köszönt le a nyolcvanas évek elején, amikor úgy érezte, nem érthet többé egyet a gazdaságot gúzsba kötő hivatalos pénzpolitikával - így került a Medicor akkor létrehozott brazil leányvállalatához, hogy aztán több mint két évtizeden át irányítsa az önállóvá vált céget.

Csernok azért írja meg ezt a könyvet, hogy személyes tapasztalatokkal is megerősítve figyelmeztessen a magyar önismeret hibáira és arra, hogy ha nem sikerül véget vetni a gyűlölködésnek, nem alakul ki párbeszéd, „nagyon rossz lesz itt, ebben az országban élni.”

Az író végigveszi a magyarság történelmének nagy sorfordulóit, Mohácstól 1956-ig, megállapításait rengeteg idézettel támasztja alá.

Elsősorban és mindenekelőtt: a realitásérzék hiánya az, ami a legszembetűnőbb nemzeti karakterünk.

„Gyenge és kudarcra ítélt mindenki, egyén, közösség és nemzet, ha a balsikerei okát soha nem saját hibáiban, mindig a körülményekben, másokban keresi és találja meg.” – állapítja meg az író. Még a nemzeti himnuszunk is ezt sugallja: „balsors akit régen tép”. Holott a realista hazafinak azt kellene néznie, hogy „mit csináltunk rosszul, jóra való restségből vagy gőgből, mikor gyűlöletből, indulatból, gyávaságból…”

Tulajdonképpen arra szeretné rávenni olvasóit, honfitársait, minket, mai magyarokat, hogy „hideg fejjel végre vegyük számba lehetőségeinket". Különös műfajú könyvének ez a fő üzenete.

Csernok külön felhívja arra a figyelmet, mielőtt valaki a magyarok és „kisebbségeik”, a nemzetiségek témájában valamit is mondana, annak tudatában tegye, hogy a történelmi Magyarországon a magyarok aránya az össznépességen belül 1781 körül mindössze 29-30%, a XIX. század második felében35-37%-ra tehető.

Nem tagadom, ez a szám engem is meglepett. Gondolták volna Olvasóink, hogy a nem magyar anyanyelvű nemzetiségeknek (román, horvát, német, szlovák, szerb, rutén), tehát a „kisebbségeknek” közel kétharmados többsége volt az országban? Valahol itt kell keresni a Trianonhoz vezető utat is. A magyar politikai elit többek között 1842-ben sem ismerte fel, hogy a nemzetiségekkel kialkudott megegyezés nélkül nincs semmi esélye Ausztriával szemben.

Az író tehát nem kisebb kalandra hívja olvasóit, hogy ismerje meg történelmünket mítoszok nélkül, több oldalról vizsgálva meg a múlt messzi ködébe tűnt eseményeket: Mohács, 1848, 1920 –Trianon, a második világháború és az 1956-os forradalom történéseit.

A magam részéről pedig különösen ajánlom a könyv olvasását annak a törökbálinti képviselő-testületnek, amelyik a Trianoni békediktátum napját beiktatta Törökbálint jeles ünnepeinek sorába. Vajon akik a koszorúzáskor elsiratják a valóban példátlan döntést, vajon végig gondolták kritikusan valaha is a saját szerepünket abban az embertelen nemzetiségi politikában, ami közép-európai bajaink legfőbb oka volt?

Vagy maradunk a „balsors akit régen tép” sugallta önsajnálat mellett?