Érdekes tárlattal örvendeztette meg látogatóit a Munkácsy Mihály Művelődési Ház. Az „Ady, a portrévá lett arc” cím ismerősen csengett, a Petőfi Irodalmi Múzeum igazgatója, E. Csorba Csilla tavaly ezzel jelentetett meg kötetet. Bár ez nem a reklám helye, de szükségtelen lenne eltitkolni, hogy a könyv 104 fotót közöl a költőről, illetve hozzá közel álló személyekről, érdekes szöveges információkat ad, és a szép kivitel ellenére az ára még négyezer forint sincs. Irodalomkedvelő barátoknak ajándékul kimondott ajánlott, no és magunknak is. A kiállítást ennek az anyagából hozták létre a művelődési ház munkatársai.

Ebből a kötetből tudható, hogyan látták a kortársak Adyt, legalábbis mit gondoltak, amikor nyilvánosságnak szánva ezt megírták. „Néprajzi táblákon láttam ilyen arcot: barna bőrű mezopotámiai sumér”(Csinszka). Valami ázsiai, ez többek benyomása volt. „Arcának egzotikus voltára többen is utaltak, nézték cigányprímásnak, maharadzsának.” A fiatalon a „kegyetlen, indiszkrét fotografáló géptől” idegenkedő költő később már használta a fotót, vele új költői arc jelent meg, és szándékoltan nemcsak a művekben.

Általában egyet lehet érteni E. Csorba Csillának a Magyar Narancsban nemrég megjelent interjúja egyik gondolatával: „Egy tárlóban elhelyezett könyv vagy kézirat, egy kép a falon s hozzá a tudós ismertetőszöveg – ez ma már nem hat meg senkit. A mai látogató érzéki élményt, erős benyomást vár…” Ez kiállítás viszont Törökbálinton jól megélt és nemcsak azért, mert kisvárosi gondolkodású emberek szerint a képeknek a falakon van a helyük. Hanem talán azért is, mert Ady voltaképpen egy megnyugtatóan ismerős arc, na jó, száz arc, jó volt vele (velük) újból találkozni, egy-két-három évtized után. Fiatalító hatású. Olyannyira, hogy Szabó Éva megnyitója után Scheiblinger Pétert még három saját maga által megzenésített verset is előadott. Különös érzés volt ebben a mai környezetben végignézni a fotókat, hiszen nagy barna szempárra rácsodálkozás régi emlék, mint a Havas Krisztus-kereszt az erdőn.

Álcás, vén valómmal

Vén, lógó fejemnek
Fiatal az arca:
Mintha a gyermekség,
Eljátszott gyermekség
Játszadozna rajta.

Ingó lábaimmal
Bátorakat lépek,
Minthogyha cél felé,
Nagyszerű cél felé
Hajtana az élet.

Barna üstökömnek
Se híja, se hója,
Mintha tán ez volna
És igazi volna:
Lelkem takarója.

Nagy szemeim olykor
Asszonyoknak intnek,
Minthogyha az öröm,
Az eleven öröm
Pártfogolna minket.

Álcás, vén valómmal
Titkon nyögve, fájva,
Ifju színnel megyek,
Csúfolódva megyek
Az öreg halálba.