Nick Hornby: Vájtfülűek brancsa

Ebben a hónapban könyvajánló-ügyben nem jöttek össze a dolgok. Kezdődött azzal, hogy a korábbi számainkban felbukkanó szerzőnk, Myra önkényesen szabadságolta magát. Nem tudom, hogy mennyi szerepe van ebben Hector boldogságleckéinek, de elkezdett klasszikusokat olvasni. Hiába nógattam, hogy adjon 2700 leütést, olyat, amilyet az Abroszfejről összehozott, csak legyintett és visszabújt a keményfedelesébe. A címét nem láttam, remélem, hogy A Karamazov testvérek első kötete volt!

Ezt követően elkezdtem szerkesztőként gondolkozni. Nemrégiben itt járt a neves médiapszichiáter, az előadásáról lapunkban írtam. Mintegy folytatva a sztorit elolvashatnám a nemrégiben megjelent, társadalmunk hím tagjairól szóló könyvét… Remek ötlet, veregettem vállon magam, de egy pillanattal később már tudtam, hogy semmi sem lesz belőle. A médiapszichiáter ugyanis a pódiumon szellemes, ám nyomtatásban már korábban próbálkoztam vele és nagyon nem jött be. Kínozzam magam kétszázötven oldalon át, csak mert recenziót kellene írnom?!

Mivel más lehetőségem már nincs, az éppen most olvasott könyvhöz kell nyúlnom. Ez szó szerint értendő, ugyanis hol van még a vége?  Bármely műről nyilvánvalóan galád hanyagság és oltári nagyképűség úgy recenziót írni, hogy nem rágtuk át magunkat rajta az utolsó betűig. Kivéve azt az egyet, amely kimondottan arra buzdít, hogy olvass, amit akarsz, ahogy akarsz, lényeg az, hogy élvezd; Nick Hornby: Vájtfülűek brancsa.

Ez amolyan olvasónapló, amely 2003 szeptemberétől – most előrelapozok – 2006 júniusáig tart, „szórakoztatónak tűnt a dolog, hogy magáról az olvasásról írjak, nem pedig egyes könyvekről” –szögezi le Hornby . A könyv hónaponkénti fejezetekre tagolódik. Minden hónap kezdetén két oszlop található: bal oldalt a megvásárolt, vele szemben az elolvasott könyvek listája. Ez már önmagában érdekes, hiszen ki ne ismerné azt az érzést, hogy a frissen megvett azonnal süllyeszti is el a könyvespolc mélyére, tudva, hogy évekig hozzá se fog nyúlni. Nincs ezzel máshogy a szerző sem.  

Mások viszont egyáltalán nem vesznek könyvet a kézbe.  „A W. H. Smith üzletlánc által 2000-ben megrendelt felmérés azt mutatta ki, hogy a megkérdezett felnőttek 43 százaléka képtelen megnevezni egy kedvenc könyvet, 45 százalékuk pedig kedvenc szerzőt.  … A britek 40, az amerikaiak 43 százaléka egyáltalán nem olvas semmilyen könyvet.”

Ez a helyzet, mondhatnánk dagonyázva a minden nehézség dacára még mindig Irodalmat Olvasó Ember önsajnálatában. Mintha mi jobbak lennénk a Deákné vásznánál. És az az apuka? Aki „… pár hétig szüneteltette az olvasást és amikor újra kezdte kitörő örömmel konstatálta, hogy a könyvjelző jóval előbbre áll a lapok között, mint azt remélni merte. Csak azután derült ki, hogy valamelyik gyereke leejtette a könyvet és rossz helyre rakta vissza könyvjelzőt. Szegény papa teljesen összeomlott.”

Az olvasásról azért mondunk le, mert fárasztóbb, mint a tévét nézni és egyébként is hajlamosak vagyunk kemény munkát csinálni belőle.  Külön rá kell jönni, hogyan tartsuk tőle távol veszélyes ellenfelét, az unalmat.  

Pedig egyszerű: kell hozzá egy jó könyv. Mint ez. Rengeteg érdekes kis recenzió, számos kortárs angol, amerikai könyv bemutatása, és ami az olvasásuk közben egy jó humorú regényíró agyában motoszkál.

Nem is okoskodom róla tovább, inkább megyek, folytatom.