Augusztus 21-én beszélek egy barátommal, azt mondja, megbolondult nemcsak az ország, de a környéke is. Hallgassam meg a rádiók hírblokkjait, a három vezető hír szinte azonos: 1. A romákat gyilkoló fanatikusok… 2. Sólyom László látogatását nem kívánatosnak minősítették a szlovákok, ezért nem megy szobrot avatni. 3. Másnap, Szentendrén várhatóan összecsapás lesz a feloszlatott Magyar Gárda és a rendőrség között, nagyban folynak az előkészületek.

Nocsak, Öreg, te honnan jöttél? –kérdezem. Én a Tiszától, és elegünk van a dunántúliakból.

Ebben az összevissza keveredő Kárpát-medencében ugyanis mintha megint nagyon fontos lenne, hogy ki mely néphez tartozik, és főként, hogy emiatt miféle nyomós okból kell engesztelhetetlenül gyűlölnünk. Mi őket, ők minket, mert az ilyesmi egyből kölcsönössé válik. Ráadásul a gyűlölködésbe leghatékonyabban kézen fogva ránthatjuk bele egymást. Holott jó öt éve fogadkoztunk, hogy mi már mennyire európaiak vagyunk, megértettük az európai kultúra üzenetét: nem az a lényeg, hogy ki az úr a határon belül, hanem hogy mindenütt, mindenki számára egyenlő jogokat garantáljunk. A történelmi sérelmeken csak úgy lehetünk úrrá, ha soha többet nem akarunk egymás ellenségei lenni. Így van ez a határokon át és azokon belül is. Csak ezt mostanában egyre többen nem értik, amihez sokféle megerősítést kapnak.

A barátommal kínunkban azon röhögünk, hogy miközben Szentendrén a saját egységeit rendezgető Vona Gábor a népszerűségi listákon egyre feljebb lépeget, az ott várható fejleményekhez képest Törökbálint a béke szigete. Hiszen Vonának a Nemzeti Gárda tagjait avató társa, Usztics Mátyás hozzánk Kárpát-medencei Színházi Találkozót szervezett, ami az egyenruhások összetűzésénél mégiscsak nagyságrendekkel jobbféle „fesztivál”.

Ostoba vicc ez, mert a színházi találkozó ötlete alapjában véve kiváló. Csakhogy…

Ez a rendezvény az augusztusi kánikulában, a megérdemeltnél kisebb érdeklődés mellett is a magyar színjátszás egyfajta ünnepének készülne, már ha leválasztjuk róla a szervezőjének egyik korábbi főszerepét, amit a Magyar Gárda felesketőjének jelmezében adott elő. Ám ez – noha ő már kiszállt – ma olyan emlékezetkiesést mutatna, ami nálunk csak az Uszticsot többek szerint a jegyző curlingezése nyomán felkaroló helyi képviselő-testületi többség engedhet meg magának. Az időközben bírósági döntéssel feloszlatott szervezetnek már az alakulásakor mindenki tudta, hogy a szélsőjobbnak kínál – elvben csak alakiságában - militáns kereteket. Amiből persze még sok minden kisülhet, mert ezt a szellemet nem lesz könnyű visszazárni a palackba.

Persze emlékszünk arra, hogy Usztics Mátyás a Magyar Gárdát egyfajta férfias együttlétként és szabadegyetemként definiálta. Az avatást követő interjúban viszont azt is kijelentette: „Nem az a baj, hogy Magyarországnak nincs hadserege. Az a baj, hogy a szomszédos országoknak van és nagyon erős.” Nesze neked Kárpát-medence. Egymás haderejét méregetni? Elment az eszünk?!

Ezek után nehéz lenne ezért a színházi találkozóért őszintén lelkesedni. Két dolog ugyanis sajnos összemosódik Usztics Mátyás személyén keresztül. Kisebbségi létben a magyarság vállalásáért, megőrzéséért tenni kell, olykor sajnos konfrontálódni is, éppen ezért a határon túli magyarok részére az anyaországi segítségnek, odafigyelésnek természetesnek kellene lennie. De amikor a külhoni magyarokat a Magyarországon élők használják a fantazmagóriáik, lázálmaik, primitív indulataik alapján cégérül és adják fel a labdát a későbbi neonáciknak? 

Optikai csalódás, hogy ennek a kettőnek túl sok köze lenne egymáshoz: a kisebbségi jog védelemének az európai szinten gyakorlatilag homogén anyaországon belüli „magyarságvédelemhez”. Az előbbinek van tétje. Az utóbbi maga ajzotta szenvedély, lapos.