Elmélkedés a 10. Törökbálinti Nemzetközi Művésztábor kapcsán, továbbá morgolódások a „házi” szobrászról, színháztól és építészekről, avagy a hatalom dialektikája

A 2000. év emlékezetes volt sok tekintetben. Az ezredváltás amúgy sem nem túl gyakori az ember életében, egy századfordulót megérni sem akármi. És mi micsoda századot hagytunk magunk mögött! Forradalmak, ipari és politikai, két világháború, holokauszt és sztálini diktatúra, tíz milliókban mért emberáldozatokkal. A tranzisztorok, majd a mikroprocesszorok megjelenése számítástechnika hihetetlen iramú fejlődését indította el. Feljutott az ember az űrbe, otthagyta lábnyomát a holdon, szétesett a varsói szerződés, és a Szovjetunió, Európa népei megindultak az egyesülés útján, tovább bővült a NATO.

Felsorolhatatlan, számba vehetetlen, milyen eseménydús századtól búcsúztunk. Magyarországon ehhez járult még az ezeréves államalapítás megünneplése. Százszámra készültek a Szent István szobrok, jók, rosszak egyaránt. Úgy tűnik, mi magyarok nem tudunk semmiben sem mértéket tartani.

Törökbálinton is megértették a nagy idők elvárásait. Emlékezetem szerint az akkor még faluszépítős elnök, Szalczinger Józsi állott elő az ötlettel: csináljunk művésztelepet (lásd a tényanyagot a .. oldalon!)! Magam akkoriban a Kultúra 043 közalapítvány kurátora voltam, s emlékeim szerint az egyetlen, aki akadékoskodott, érvelt a művésztelep létrehozása ellen. Ma sem látom másként, még akkor sem, ha a megvalósult terv nyomán a százas számot közelítő alkotás – változó, egyenetlen, sokszor gyenge színvonalon – került a törökbálinti önkormányzat, így a törökbálinti lakosság tulajdonába.

 A tíz év alatt a körülmények nem hogy javultak volna, inkább tovább romlottak, az önkormányzati támogatás viszont ugyanannyi maradt. A meghívott művészek egyre rosszabb elszállásolást kaptak, végül az MMMH felépülésével az önkormányzat a művésztelep organizálását hatalmi szóval a művházra ruházta. Az utóbbi két évben a művészek az MMMH női és férfiöltözőinek keskeny kempingágyán pihenhetik ki magukat a napi alkotás után. A meghívott nyolc művész (fa-, kőfaragó szobrász, grafikus, festő) a kezdeti három hét helyett már csak két hetet tölt el nálunk. A szobrászokat ez a rövid idő meglehetősen nehéz feladat elé állítja, s mindezt a nyár legforróbb napjaiban, egy rissz-rossz udvarban „művésztáborkodva” faragják, vésik alkotásaikat.

Valószínűleg rég múlt időben emlegethetnénk ezt a sajátos törökbálinti képződményt, ha néhány lelkes civil, és főként az MMMH, a könyvtár és a falumúzeum jól kooperáló csapata kedvességével, odafigyelésével, személyes jelenlétével nem mentené át a művésztelep létét egyik évről a másikra.

A tíz év alatt meghívott művészek köre meglehetősen belterjes, két okból is: jeles szobrászművészünk, Hadik Gyula tiszte a meghívás, kinek évtizedes művészi pályája során a különböző nemzetközi művésztelepeken megismert művészek jelentik a bázist, no, meg a régióban ápolt lazább, szorosabb művészeti kötődések, kölcsönös kiállítási meghívások kapcsolata. Másrészt kontra szelektál maga a művésztábor színvonala is, hisz természetesen csak azokra lehet gondolni, akik egy ilyen művésztelepet a „hátsóudvarban” nem tartanak alkotói hírnevük devalválásának.

2005-ben készített interjúmban Hadik Gyula (TKU, 2005/9) ekként nyilatkozott újságunknak:

Igen, ezt az egész művésztábort szervezetileg rendesen fel kellene építeni. Fel kell tenni a kérdést, akarja-e, tudja-e ezt az önkormányzat vállalni, vagy sem. Ha igen, akkor erre többet kell áldozni. Ma már alig találunk olyan tábort, amelyiknek nincs egy felelős, bejegyzett vezetője – egy olyan művészettel beoltott szervező -, akit persze meg is kell fizetni. A hivatalnak igazán nagy apparátusa van. Ott is elképzelhető lenne egy tehetséges amatőr – ez a francia szó nem pejoratív, nem dilettánst, hanem lelkes műkedvelőt jelent – aki felvállalhatná akár társadalmi munkában is ezt a nemes feladatot…

2007-ben egy rövid cikket írtam az akkori művésztelepről, most ebből is idéznék egy bekezdést:

Továbbra is aktuális a Törökbálinti Nemzetközi Művésztelep végleges helyének kialakítása, amely immáron nyolcadik alkalommal került megrendezésre Törökbálinton. Gombhoz keressük a kabátot már a nyolcadik éve, hiszen nem úgy vetődött fel a kérdés, hogy van egy helyszín, ami művészeti tábor életre hívásáért kiált. Mi mindenáron létre akartunk hozni egy ilyen művésztábort anélkül, hogy az erre alkalmas hely, a művészeti-szakmai irányítás, egyáltalán, az ehhez szükséges tapasztalat, profizmus a legcsekélyebb mértékben jelen lett volna Bálinton. Azóta is mostohagyermek, nem több mint a Nyári Ünnepi Napok egy programja, amit az utóbbi pár évben jobb híján az MMMH gondozására bíztak, sőt, most már ők adnak helyet és „tábort” a külföldről ide látogató művészeknek.

Sommás megállapítás, súlyos - s talán igaza volt bírálóimnak -, félreérthető szavak. Két általam nagyon tisztelt, kiváló személyiség, Oravecz István fotógrafikus - aki tíz. éve társadalmi munkában készíti a művésztelep írásos, fotografált anyagait (meghívók, az elkészült művek katalógusa, fényképezés, stb.)-, és sajnos Hadik Gyula is magára értette a kritikát, pedig legkevésbé nekik szántam.

2007 októberében tisztázó beszélgetésre hívtam Oravecz Pistát, most ebből a cikkből idézek (TU 2007/10):

„Tegyük világossá a képet! Amikor én szakmai-művészeti irányításról beszélek, mindig azt a vágyamat fogalmazom meg, hogy a tábor egyszer csak intézményesül, jó előre tervezhetővé válik, az önkormányzat talál olyan embert vagy embereket, akit a tábor szakmai-művészeti vezetésével megbíznak, mint más művésztáboroknál ez természetes, és ezért a tevékenységért honorálják is. Ha nincs a tábornak olyan intézményesített vezetője, aki adott esetben a testület előtt is képviselheti az érdekeit, akkor semmi jóra sem lehet számítani”.

Végül a 2008-as művésztábor kapcsán írt cikkemből idéznék (TU 2008/9):

Mint ismeretes, a művésztelep „terméseként” egy-egy alkotás Bálinton marad, ez az egyik művészi hozadéka az alkotótábornak. Ha a 9 év alatt itt hagyott műveket csak egy évenkénti hét darab műalkotással veszem figyelembe, akkor is 63 képzőművészeti alkotással számolhatunk. Szerencsére Oravecz István sok egyéb, ingyenesen végzett művésztelepes munkája mellett számítógépes katalógust is készített a birtokunkba került műalkotásokról, és azon jelenlegi helyéről. Talán valami előre lépés is történik a tárolásukban, hiszen „Javaslat műalkotások elhelyezésére közintézményeinkben a 2010-ig terjedő időszakban” címmel egy előterjesztés kerül a 2008. szeptember 4-i testületi ülés elé, amelynek tartalma a cikk íráskor sajnos még nem ismeretes.

Viszont a 10., jubileumi tábor évében, 2009 augusztusában már tudom, hogy az előző bekezdésben idézett előterjesztést 2008 szeptember 4-i testületi ülésen levették a napirendről, és azóta sem vették elő.

Miért lenne ez fontos? Mert a kihelyezett műalkotásoknak annyira nincs gazdája, hogy a Zimándy iskola sportcsarnokába felállított játékosan bumfurdi, remek faszobor (Tihanyi Viktor: Kutya-ja, 2001-ben készült) szőrén-szálán (szálkáján) eltűnt. Grimm tanár úr vélekedése szerint kidobhatták a sportcsarnok javítását követő takarítás után. „VAÚ!”

Magdó Attila dilettáns „festményeire” biztosan jobban vigyáznak, ő ugyanis „rokoni” alapon, és nem szakmai javaslatra került be a II. művésztáborba, és hagyta itt „alkotásait”.

A művészeti értékekre oda nem figyelésnek, a koncepciótlanságnak köszönhető az is, hogy a mai napig borzasztja a városba érkezőket a Szalczinger féle iparilag gyártott szökőkútba komponált remek Bogdán Korzs márványtorzó, ami mindjárt találó képet fest az ideérkezőknek a város művészetekhez való viszonyáról. Nem emlékszem, hogy valaki is engedélyt kért volna a neves ukrán szobrásztól, műve ilyetén módon való meggyalázásához. (A helyzetet még az is súlyosbítja, hogy az alkotáshoz a város faluszépítős „házi építészei” is statisztáltak.)

Idézet a TU 2006/11 számából:

„A testület a szakvélemény ellenére megszavazta a szobor, talapzat és a szökőkút összepasszítását, eggyel növelve a sok munkával, lelkesedéssel létrehozott, de mégis dilettánsra sikeredett köztéri kompozíciók számát. Az avatás 20-án este, 18 órakor ünnepélyes körülmények között meg is történt. A sors kis fintora, hogy a művészek javaslatát semmibe vevő testület nagyobb része közben polgármesterestül kicserélődött. Hát ez az, politikusok jönnek-mennek, de ez az alkotás már velünk marad. (-te)”

És egy másik cikk részlet ugyancsak ebből a számból:

„Takaros szökőkút került ide a Szabadság-térre, huncutul hajladozó női torzóval a csúcson, vagy ahhoz közel, kiwi-szörp színű világítással fokozva a mű intim kisugárzását. (-timi)”

Sokat beszélgettem a művésztábor meghívott vendégeivel a városunkban felállított szobrokról. Finoman szűrve a szót úgy vélekedtek, hogy a naiv alkotást csak egy nagyon halvány mezsgye választja el a dilettáns műtől. Az MMMH aulájában felállított faszobor viszont egyértelműen az utóbbiak közé sorolható. Mondanom se kell, az is hatalmi szóra áll ott, ahol áll.

Vegyük észre, a művésztábor beépült az éves ünnepségek fényét adó elemek közé, a polgármester könnyes, magától meghatódott beszéddel értékeli az eseményt, mondja az üresen kopogó, kenetteljes szavakat, aztán megint nem történik semmi. De minek is: a polgármester teljesen biztos a saját ízlésében, miként az őt támogató testületi többség is. Ezért van már „házi színházuk”, ingyenesen osztogatott, színes periodika, mely dicséretüket zengi. De van saját „házi szobrász” is R. Törley Mária személyében, aki minden pályázati kiírás nélkül megalkothatta a valóban régen hiányzó Munkácsy büsztöt. Senkinek nem jutott eszébe elöljáróink közül, hogy az egyik művésztábor témájává tegye Munkácsy Mihály megörökítését, vagy pályázatot írjon ki a 10 év alatt itt megfordult szobrászok számára.

Nem szeretném, ha az lenne a végkicsengése írásomnak, hogy végképp a művésztábor ellen lennék. Én a dilettantizmus, az oda nem figyelés, a méltatlan körülmények ellen szóltam most is, s félek, ismét a meghallgatás legcsekélyebb reménye nélkül.