Ebben a kis írásban az István név kulcsszereplővé válik, mint valami deux ex machina.

2009. augusztus 20-án ünnepélyes keretek között felavattuk Bogár István karmester, zeneszerző, tanár, Törökbálint díszpolgárának síremlékét, amelyet a család, és a Törökbálinti Önkormányzat közösen állított. A Strauss zenekar itthon, és külföldön egyaránt jól ismert, népszerű vezetője, Bogár István 1937 augusztusában, István napon látta meg a napvilágot, és 2006. december 26-án, István napján hunyta le örökre szemét. Egyszerű, vörös gránit sírkövén egy hatalmas, karcsú violinkulcs, körülötte a barátai, tisztelői, a sírral szemben családja, özvegye, Edit asszony, gyermekei, veje unokái, rokonai.

A megemlékezés szavait Turai István polgármester olvassa fel, s benne két meghatározó találkozását idézi fel Bogár tanár úrral. Az egyik diák korában, a csepeli gépészeti technikumban történt, mikor is a próbaéneklésnél kevésnek találtatott, hogy Bogár tanár úr az iskolai kórusba bevegye. Az utolsó, amikor már Turai István törökbálinti polgármesterként, az átadás előtt álló művelődési ház avatására egy zenemű megírására kérte fel az akkor már nagybeteg zeneszerzőt, aki maradék erejét összeszedve megírta a darabot. Mikor elkészült vele, otthonában a betegágyból nagy nehezen a zongorához ülve, saját énekét kísérve bemutatta a művet a Turai házaspárnak.

A visszaemlékezésnek ezen a pontján a polgármester egy vallomást engedett meg magának, amiben beismerte, nem lett volna szabad elmulasztania a zenemű bemutatóját 2006. december 8-án, alig három héttel Bogár István halála előtt.

Történt ugyanis, hogy a jegyző két nappal a tervezett avatási ceremónia előtt kijelentette, hogy a művelődési házra kiadott használatba vételi engedély még nem emelkedett jogerőre. De volt itt más is! Az októberi helyhatósági választás után történetesen már Keller Lászlónak hívták a polgármestert, aki régi tisztelője Bogár tanár úrnak. Ismerve a szomorú körülményeket, hogy a végső napjait élő zeneszerző mennyire várja utolsó műve bemutatását, felkereste, és megkérdezte tőle, hozzájárul-e ahhoz, hogy az új művelődési ház helyett az avatásra írt mű a Zimándy sportcsarnokban csendüljön fel. A szerző természetesen hozzájárult. (Amúgy a meghívott vendégek aztán mégis bejárhatták a fényben úszó, szépen berendezett művelődési ház minden zegét-zugát, így aztán a birtokbavétel, ha nem is a hivatalosan, de a törökbálintiak által mindenképp megtörtént. (Bővebbet erről a TU 2007/1 számában Ez is megtörtént… címmel olvashatnak.)

Nos, hát erre a Zimándy sportcsarnokban tartott bemutató hangversenyre a zenemű megrendelője, Turai István nem ment el. A sír mellett fátyolos szemekkel visszaemlékezve azt mondta: azért döntött akkoriban így, mert méltatlannak ítélte a helyszínt a mű bemutatására. Ez a döntése nem volt helyes - ismeri be odaátra küldött vallomásában Turai István.

Nincs is nemesebb annál, mint amikor valaki az idő multával, ha megkésve is, beismeri tévedését! Különösen, ha azt egy ismert helyi nobilitás teszi Még őszintébben hatott volna, ha Turai István kissé mélyebbre ás saját lelkiismeretében, és a teljes igazságot mondja el. A teljes igazság neve pedig Keller László, akinek Turai István nem kívánta megadni azt a lehetőséget, hogy polgármestersége alatt indított és végigvitt művelődési ház felépítésének minden dicsőségét elorozza előle. Ehhez pedig cinkosául szegődött a Turai Istvánhoz mindig lojális – amúgy a hivatalára teljesen alkalmatlan – jegyző. Dorka Ágnes, aki önállóan soha sem tudott/mert döntéseket hozni, most mégis világosan látta, hogyan lehet az utolsó pillanatban Keller László házavatását megakadályozni.

Magam így emlékszem a történetre, ami kaphatná azt a nevet is, Thackeray-től kölcsönözve: A hiúság vására. Ha tévedtem volna, idővel én is önkritikát gyakorolok.