Mielőtt Pista bácsi, a mezőny apja megrázza a csengőt és ezzel elindítja az új politikai évadot, könnyen lehet, hogy titokban Attila bácsira pillant. Tekintetük találkozik. Ám Pista bácsi nem ezen, hanem saját magán lepődik meg. Ugyanis reflexszerűen megkérdi Attila bácsit: kezdhetem? Attila bácsi pedig szárazon biccent. Persze, hogyne. Ezt még biztosan te indítod el…

A következőt, jövő októberben? Ki tudja.

Nehéz ilyet mondani, de Pista bácsit olykor megsajnáljuk. A helyzete szimbolikus. Minden igyekezete ellenére, a hajdan formátumos rendszerváltó értelmiségi visszajutott a kályhához: ismét a kemény álkapcsú, őt gyanúval méregető pártkáderektől függ a pályája.

Fordult egyet a történelem kereke, mostanában sok vonatkozásban ismétlődnek a késő kádárkori jelenségek. Egyetlen párt maradt placcon. A Törökbálint méretű kisvárosban a vezetési struktúrák újból megalvadnak. A politikai lojalitáson alapuló függelmi rendszer megszilárdul. Részben az itteni, részben a magasabb szintű pártvezetés a szűk, döntéshozó hatalmi centrum, amelynek akaratát a választás csak megerősíti.

A nyilvánosságot kereső, ügyeket feltáró önkormányzati ellenzék viszont felőrlődik, megszűnik. Az alkalmatlanság, a reménytelenség és a bátortalanság közül valamelyik, vagy együttesen több is „másként gondolkodókká”, belülről reformálni akarókká degradálja őket. Az igazi véleményüket folyton rejtegető, csak egymás között válnak harsány „nyuszikká”, akik a plénum előtt a konstruktivitás hamis ethoszát keltve fegyelmezetten hallgatnak, legfeljebb jobbító szándékú javaslatokkal élnek.  

Demokráciában a parlament ugyan működik ellenzék nélkül, de a tekintélyelvű rendszer a látszat kedvéért megköveteli az ellenzék létét. Persze azt a maga helyére szorítva, és egyfajta lojalitás itt is kötelező. Aki nyílt konfrontációt vállal, félreérti a szerepét, büntetik. Kirekeszti magát a politikai elithez való tartozással járó, közintézményi vagy társadalmi, szervezeti vezető pozíciót érő egzisztenciális kedvezményekből, és jobb esetben egyszerűen csak Don Quijote-nak nézik.

Ráadásul ehhez kapcsolódik a jelenlegi, speciális helyzet. A tekintélyelvűségnek az egymással szembeni előítéleteket a végsőkig kiélező, alpári indulatokat felszabadító, a gyalázkodástól a Molotov-koktélok durranásán át a terroristákra jellemző fanatikus sorozatgyilkosságokig terjedő világban még hálásnak is kellene lennünk. A saját kiváltságai biztosítása mellett ugyanis egyfajta kiszámíthatóság benyomását kelti. A párt kegyelméből létező nagyfőnökök és kisfőnökök, valamint ezek vazallusainak láncolatát, akik a várakozások szerint két pofonnal odacsapnak az eszüket vesztetteknek. Cserébe nem ér fel hozzájuk a demokratikus viszonyokra jellemző kontroll, a „sárdobálás”. Ilyen helyzetben, amit egy települési vezető tíz éve még nem mert megtenni, ma egy vállrándítással elintéz. Mondjunk példákat Törökbálint közelmúltjából?

Ám ebben a felállásban szinte teljesen mindegy, hogy ki a polgármester. Ezért is kérdéses, hogy ő alkothat-e tovább, mármint a mi Pista bácsink? Bizonyára izgul, hogy megtartják-e, jövőre megint jelölik-e újra, és azt követően is jószántából teljesítheti-e, amit elvárnak tőle, a pártba be sem engedett, onnan kirúgott szövetségesként, haladó értelmiségiként, társutasként?! És mi is izgulunk, hogy láthatjuk-e, amint az egykor, még a politikai alvadás előtti időszakban észérvek alapján a balközép térfélre át-átkalandozó mérsékelt, józan jobboldali települési vezető továbbfejlődik. Ahogy a Szobrot Wass Albertnek! - Díszpolgárságot Szász Jenőnek! - Színjátszóhelyet Usztics Mátyásnak! pályaíven haladva egyre keményebb lesz, és egyre vonalasabb döntéseket hoz. Közben tőlünk, akik őt a pályája egy-egy szakaszán kísértük, a köszönésre lehetőséget sem adva úgy fordul el, mint akinek az ellentétes pólust tartalmazó mágnes lett tekintetébe ültetve – és ebben már a széles röhögő kórusunk sem gátolja. Szóval, mi bizony látunk a tarkójában tartalékot, ha bennünket kérdeznek. Ajánlanánk, vegyék végre fel, de ez aligha számít. Az a kérdés, hogyan áll ehhez a helyi pártvezetés.

Mint ahogy arról a tavaly szeptemberi évadnyitókor írtunk (Becsengetés, TU 2008/9.), az országos politikai erőviszonyok az itteni felállást is alapjaiban eldöntik. Ebből következően az önkormányzati vezetés ma a választói akarat oldaláról kimozdíthatatlan. Kétezer-hat óta a szilvafát is megválasztanák, ha a jó párszínekben indulna.

Emiatt a rendszer bosszantóan nem teljesítményfüggő. Ám ettől még a maga módján örök Pista bácsi, mint polgármester, Attila bácsi, mint helyettes és pártelnök. De örök Feri bácsi, Gabi néni, Laci bácsi is. Őket veszik körül a jobb-gyengébb képességű kiegészítő emberek, főként a pártból. Ebben 2010-ig és várhatóan azután sem lesz változás. Szolid módosítás is legfeljebb csak annyi, amennyi a párton belüli erőviszonyok átrendeződésének következménye. Ez megmutatkozik majd az önkormányzati képviselők jelölésénél, a bizottsági elnöki tisztségek elosztásánál, és persze az is kétesélyes, hogy a polgármester-jelölésnél hogy dönt a pártbüró. Ám az irányvonal egész biztosan változatlan marad. Hasonlít a legtöbb szomszédos településéhez, hiszen ott sem más a politikai képlet. Legfeljebb nálunk az utcanév-táblák nem lesznek nagyobbak és olcsóbbak, de a klientúra többi része sem kisebb és kevésbé falánk. A Köztársaság térnél a polgármester dilettáns beavatkozását követően szemrebbenés nélkül ajándékba adhatunk hat millió forintot a befektetőnek. A nem létező okmányiroda bérleti díját és ügyintézőit már háromnegyed éve fizetjük, akik ügyirathátralék lelkiismeretes feldolgozásában valószínűleg már az Árpád-koránál tartanak. Mindez lényegtelen részlet, tipikus, a lejegyzéséért is kár tollat fogni.

A dolog ott fordulhatna meg, amit nemrégiben az egyik fiatal ellenzéki képviselő feszegetett, aki talán még ezt a minősítést is vállalná. Vagyis, hogy lesz-e Törökbálinton olyan szerevezett politikai erő, amely mer kritikai észrevételeket megfogalmazni. A település vezetésének érdemeit a saját tenyerének lenyomásával kitüntető, jelentős zöldterületek átsorolását a szünetbeli sutyorgás után támogató, a párttársakat, rokonokat, ideológiai rekvizitumokat betelepítő, a gigantikus tervekhez szakmailag előre láthatóan teljesíthetetlen pályázati feltételeket kiíró, jogellenes szabályozási terveket rejtélyes okokból fenntartó helyi vezetési mechanizmussal szemben?!

Ha egy ilyen politikai erő megszerveződne, és nem térne ki a konfliktusok elől, a következő választáson még biztosan veszítene, tudjuk, rendben.

Viszont megmaradna a remény, hogy hihetünk a saját szemünknek. Különben még ez is odavész, és az idő persze sürget.