Kamaszos lendületünkben még talán azt mondtuk: dehogy kell! Az a jó világ, ha mindent szabad. Nem tanultunk sem Pinokkió, se Misi Mókus kalandjaiból! Felnőtt fejjel aztán már higgadtabban viszonyulunk a kérdéshez: bizony a korlátok, szabályok, törvények nem csak tilalmakat, de kapaszkodókat is jelentenek.

Persze, mindezt könnyedén megbeszéljük barátainkkal, simán fölállítunk nevelési elveket, és úgy érezzük, mindenkinél jobban tudjuk, hogy a legfontosabb a következetesség. Amíg nincs mellettünk egy gyerek. Mégpedig a saját gyerekünk, aki olyan szomorúan néz, ha nem ehet MÉG EGY szaloncukrot, aki céklaszínű fejjel, üvöltve követeli, hogy reggelire is rántott csirkét kapjon, és képtelenség rábeszélni, hogy ne lakkcipőt, hanem hótaposót vegyen a szánkózáshoz.

Mit rontottam el?

Vajon ez az egész hol kezdődött? Hol rontottam el? - kérdezik szülők ezrei jobbnál jobb szakkönyvekkel a kezükben. Nehéz megmondani. Főleg így szakkönyvvel a kezünkben. Az egyik ugyanis azt tanácsolja: újszülött kortól neveljük a gyereket, időre etessünk, időre aludjon, de ne altassuk, ha sír, hadd sírjon, meg kell tanulnia a rendet. A másik arról beszél: a szülők felelőssége, hogy a gyerek milyen felnőtté válik, semmiféle frusztráció elé nem szabad állítani őt, minden tekintetben kövessük a kicsi igényeit, csak akkor lehetünk jó anyák, ha mindent megteszünk érte… És persze, mindent meg akarunk tenni érte. Mi majd megmutatjuk, milyen a jó anya. Életünket és vérünket a gyerekért! Úgyhogy – ha az EGYIK könyvnek hiszünk – sírva hallgatjuk, hogy üvölt a gyerek a másik szobában egész éjjel, hiszen nevelni kell, következetesen. Ha a MÁSIK könyvre támaszkodunk, könnyen lehet, hogy délután egykor vesszük észre, hogy még mindig pizsamában vagyunk, nem is reggeliztünk, és megőrülünk egy jó meleg zuhanyért – de a baba sír, egy percre se merjük letenni, nehogy ártsunk a lelkének. Egyszerű lenne azt tanácsolni: dobj el minden könyvet, kövesd az ösztöneidet! De hol is vannak már azok az ösztönök? Sajnos gyakran felülírják őket a kultúra és a társadalom követelményei. Például az, hogy mindenáron a legjobb anyák akarunk lenni.

Nézzünk egy példát, hogyan is kezdődhet. A pici baba szopás közben ráharap a mellbimbóra, vagy belemarkol anya hajába – ha anyát az ösztön vezérli, jelzi a kicsinek, hogy ez bizony fájt. És a baba a természetesen adódó sok-sok ilyen jelzésből szép lassan leszűri, hogy vannak dolgok, amiket nem szabad. Ha anya a „legjobb anya” szeretne lenni, és szorong vagy bizonytalan, könnyen lehet, hogy ezeket az apró jelzéseket sem adja meg a kicsinek, sőt, nem veszi figyelembe a saját testének jelzéseit, még enni is „elfelejt”, hogy a babát ki tudja szolgálni. Csak a babára figyel, saját magát a háttérbe szorítja. Így a kicsi még azokat a korlátokat sem éli át, amelyek a mindennapi élet természetes velejárói. A legjobb tanács talán a csecsemőkorra: szándékosan ne hozd nehéz helyzetbe a kisbabádat, ne neveld rendre nagy sírások árán, de ne is óvd a végletekig, ne légy a babagondozás mártírja! Így szépen, fokozatosan megtanulja, hogy léteznek természetes korlátok, és lesz mibe kapaszkodnia.

Túl tágas a világ

Óvónénik számára ismerős kép: a gyerkőc eszeveszetten és diadalmasan rohangál az öltözőben, lábán csak fél zokni. Anya tehetetlenül ül a padon, és kétségbeesetten, de nem túl meggyőzően magyarázza a dednek, hogy igazán jó lenne, ha fölöltözne. A kívülállónak pár perc elteltével kedve lenne a gyereket elkapni, jól a fenekére verni és ráadni a zoknit, cipőt, kabátot. Persze, kibicnek semmi sem drága… Az igazán jó megoldás valójában az lenne, ha el sem kezdődne ez a huzavona az öltözés körül. Ha fel sem merülne, hogy a gyerek dönti el, hogy fölöltözik-e vagy nem. Mert bizony vannak helyzetek, amikor nincs helye a demokráciának. Egy háromévest a legjobb elkapni, és beledugni a gatyájába. Mindenféle rimánkodás és fenékre verés nélkül. Közben játszhatunk, viccelhetünk, bohóckodhatunk – de ne adjuk ki a kezünkből az irányítást. A legtöbb pici gyerek nem távirányítós! És ami a lényeg: ha hozzá kerül a gyeplő, ő maga fogja az életét parttalannak, félelmetesnek, kezelhetetlennek érezni. Talán éppen azért feszíti a húrt a végsőkig, hogy megtalálja végre a szülő által kijelölt határt. A legjobb, ha segítünk neki. Amíg pici, határozottsággal, és fizikai korlátokkal, nagyobb korában már a belátására is építve. Nehéz elhinni, de így neki is jobb lesz. Hát még nekünk.

Szeretlek és vigyázok rád!