Tudtam, megint baj lesz velem. Naná! Az előttem ülő hátrasziszegett, hogy ne énekeljek, a mögöttem ülő, meg hogy ne izegjek-mozogjak annyit a széken. Könnyű nekik!

„Meleg a sör, de nekünk így is jó!” Egy frászt! Azóta is lázadunk, másért, mások ellen! A kezdetben bizony kissé hamisan intonáló Zorán az évtizedek során a nagy generáció egyik idoljává vált, hangja, puritán stílusa, megfontolt beszéde, szerethető dalai. Igazi városi dalnok, intellektuális mérnök-trubadúr.

 „Apám hitte” szól a dal, és nemcsak saját, de sokunk apja előtt hajt fejet. Az apa, aki „elhitte a hírmondó szavát” és tisztelte „a gyűrű aranyát”. Mit gondolnak, vannak ma még ilyen férfiak?

Vagy hallgassuk a „Boldog idő”-t, a táborban a sátorral, „benne én és benne ő”, „aztán összedőlt a tábor, pont a béke kellős közepén”. Nem gyönyörű? Hiszen ez történt velünk itt kelet-közép Európában, szóról-szóra. „Mondhatsz bármit, nekem tetszett / Ez az átkos múlt idő…”, hát persze hogy, mert ez volt a fiatalságunk, elég csóró, gyakran hazug, Trapper farmeros, de a miénk.

Még a falak mellett is álltak a Feleki Kamill színházteremben. Ingyenes program volt, de Zoránra húzós belépőjegyért is megtelt volna a terem. Zorán és Sipeki Zoltán gitárjai jól szóltak, a három csinos, szép hangú vokalista lánnyal egész kis zenekart varázsoltak a puritán színpadra.

Talán a ráadás számok között hangzott el az a próféciaként vagy óhajként egyaránt vigasztaló nóta, amiben muszáj lenne hinnünk, most, amikor már mindent tönkretettünk magunk körül, amit csak lehetett: „Kell ott fenn egy ország / mely bárkit átölel / Kell ott fenn egy ország / mit sosem rontunk el…”