Ismét elment egy legenda. Melis György 86 éves korában meghalt.

Nekünk törökbálintiaknak megadta a sors, hogy élete utolsó éveiben háromszor is eljöjjön megörvendeztetni minket gyönyörű mély hangjával. A törökbálinti katolikus templomban énekelt egy koncerten, majd a Zimándy-iskola dísztermében a Cantabile kórussal együtt lépett fel egy karácsonyi hangversenyen. Végül tavaly, 2008 elején hallhattuk őt. Kicsit megrendülten, ahogy botjára támaszkodva bejött a színpadra, majd boldogan, ahogy felállt és elkezdett énekelni. Ekkor mindenki elfelejtette minden búját-bánatát, mint ahogy ő is. Csak énekelt, és már mosolygott is. Mint utóbb kiderült, ez volt Melis György utolsó nyilvános fellépése. Köszönjük Clementis Tamásnak, mindháromszor az ő kérésére látogatott el hozzánk a művész.

Halála előtt két héttel jelent meg róla Winkler Gábor tollából egy életrajzi könyv Egy élet az operaszínpadon  Portré Melis Györgyről címmel.
Az író az első oldalon a törökbálinti, utolsó fellépésre emlékezik.
A könyv a január 9-i újévi koncerten a Művelődési Házban megvásárolható.

2008 januárjában történt. A törökbálinti Munkácsy Mihály Kultúrközpont nézőterét zsúfolásig megtöltő közönség önfeledten élvezte az újévi opera-operett gálaestet. A második rész közepén jártunk, amikor váratlan csend ült a teremre. Egy szálfatermetű, bár botra támaszkodó, bizonytalanul lépegető, a rászegeződő reflektorfényben hunyorgó, elegáns férfi jelent meg a színpadon. A 85. évében járó Melis György. Reméltük, hogy fellép, hisz' neve szerepelt a színlapon, mégis nagy volt a bizonytalanság, s az ezzel járó várakozás. Jó három éve visszavonult ugyanis a nyilvános szerepléstől, s híre ment, hogy azóta minden felkérést elhárított, egészsége sem a régi már. Most mégis, talán kissé elfogódottan, ott állt a színpadon. Megszólalt a zene, s felcsendült az oly sokszor megcsodált hang: „Hja, az irka-firka kérem, sose volt a mesterségem...." Ahogy egyre jobban belelendült Zsupán Kálmán, a sertéskirály jól ismert kupléjába, szinte sorról sorra változott ismét azzá a Melissé, akit megszoktunk, akit annyira vártunk. Hangja talán veszített erejéből, a kitartott hangok talán rövidebbek lettek, mint régen, a dallamívek azonban töretlenül szólaltak meg, a hang most is jól megtámasztott, s minden szó, minden énekelt mondat tökéletesen érthető volt még a leghátsó sorokban is. S az éneklést kísérő játék! Nemcsak elénekelte, elő is adta a dalokat! Szeme sarkában huncut fény lobbant, arcán kópés mosoly villant, majd elrepült a bot, s a színpadra lépésekor még apróléptű járás, mórikáló tánc¬lépésekké változott. A szám végén persze felcsattant a vastaps, a nézők egy emberként talpra ugorva köszöntötték a produkciót. Ekkor született meg ennek a könyvnek a gondolata: előttünk egy művész, aki szinte egész életét az operaszínpadon, a magyar operaszínpadokon töltötte, s lételeme volt a közönség, rajongva szeretett közönsége maradéktalan kiszolgálása.