22.30-kor vettük át a szolgálatot a helyi rendőrségtől. Az éjszakai rendőrjárőr kocsinak megadtuk a mi mobil elérhetőségünket, mi viszont – számomra fel nem foghatóan – az ő mobilszámukat nem kaphattuk meg, mivel az titkos (?). Fogalmam nincs, mit teszünk, ha rendőri intézkedés kell, marad a budaörsi rendőrség telefonszáma. Hát ezen a kapcsolaton még dolgozni kell.

Mínusz 18 fokot mutatott a hőmérő ezen az utolsó adventi éjszakán, a mellékutak vastagon havasak. A törökbálinti betöréseknél használt öreg autók leírását ismerve én ilyen kocsikkal most nem vállalkoznék semmilyen akcióra. Csúszik a hó a kanyaroknál még téli gumival is, menekülésnél elég nehéz a manőverezés, a családi házak jól-rosszul letisztított kocsibejáróit megközelíteni sem egyszerű. Nem számítok különösebb eseményekre. Lassan, nyúlósan múlik az idő a csendesen szunnyadó város felett. Figyeljük a bevezető utakat, csak egy-egy éjszakai buszjárat, néhány késői autós töri meg a magányos portyázás egyhangúságát.

Végre, valamit látunk! Egy rendőrdzsip áll egy Baross utcai kis házacska előtt. Megállunk. A két rendőrjárőr egy alacsony, vékony ember társaságában erőteljesen kopogtat az udvari ajtón. „Biztos benne, hogy itt van?” – kérdezi a rendőr a kis embert. „Igen, a feleségem telefonált, hogy ma éjjel nem jön haza. Nagyon furcsa volt a hangja, az is lehet, hogy elrabolták.”- Lassan, szakadozva tudjuk meg a történtek homályos menetét. A budapesti illetőségű férfi hívta ide a rendőröket, mert az asszony állítólag itt tölti az éjszakát, ebben a házban, és ő idegenkezűségre gyanakszik. A kopogtatásra senki nem válaszol. A férj most már az utcai ablakon dörömböl egyre izgatottabban. „Hagyja már abba jóember, mert ha betöri az ablakot, magát rögtön bevisszük magánlakás sértésért.” A figyelmeztetés használ, de a polgár továbbra is tehetetlenül motyog maga elé: -„Biztos, hogy itt van, de miért nem nyitja ki az ajtót?” Egyszer csak megcsörren a mobil a férfi zsebében. –„Te vagy az kicsim? Tudsz beszélni? Miért nem jössz ki? Akadályoztatva vagy? Most akkor benn vagy a házban?”

Egyre komikusabb a helyzet, a két rendőr zavartan téblábol, pusmog egymással, kiszállna a feltehetően privát afférból, menne a dolgára, éppen betörést jelentettek az egyik benzinkútnál. A feltehetően felszarvazott férjnek is azt ajánlják, húzzon haza. Mi is folytatjuk járőrözésünket. Jó negyedóra múlva visszatérve az előbbi színhelyre azt látjuk, hogy ég a villany a házban, és az udvaron korábban ott parkoló személygépkocsi is eltűnt, de a férj autója sem áll már az úton.

Nagyon hideg van, szerencsére a szél már elült. Egy fiatal pár próbál lendületbe hozni egy bedöglött kis Polskit, amelynek a volánjánál egy fiatal nő ül. Biztos megadta magát az aksi a hidegben. „Rakja kettesbe!” –kiállt a vezetőnek partnerem, majd mi is nekiveselkedünk a kocsi hátának, hogy lendületbe jöjjön a lejtős Blaha Lujza utcán, de ennek már ez se segít. Félreállnak, várnak a sárga angyalra.

Hajnali négy felé jár, 80,7 km-t tettünk meg az éjszaka, lassan gördülve a csikorgó hóban a karácsonyi fényekbe öltöztetett házak között. A Köbli zöldséges kocsija már rég elindult a nagybani piac felé, egy-két korán munkába menő fázós figura is feltűnik.

Eseménytelen éjszaka volt, de hiszen ez az, amire jelenlétünkkel törekszünk. Hazaviszem a társam, ő majd megírja a jelentést. Leveszem az öntapadós járőr emblémákat az autóról.

Vége a szolgálatnak.