Szász Imre családi vállalkozása

Szász Imre 1985-re datálja vállalkozásának kezdetét. Először másodállású magánvállalkozóként próbálgatja a maszek élet rögös útját az építőipari szakmában, így csak a maga bőrét viszi a vásárra. Amikor már mutatkoznak a lehetőségek, mint főállású magánzó veti bele magát a vállalkozói élet stresszes mindennapjaiba. Kezdetben maga is megragadja a fandlit, meg a vakolólapátot, együtt dolgozik saját, egyre nagyobb számú csapatával. Most is vágyakozva gondol vissza ezekre az időkre, mikor még az embereinek való munkaszerzési felelősség, meg a vállalkozás továbblendítésének kényszere nem nyomasztotta. Én Imrét ebben az élethelyzetben ismertem meg, már akkor is nagyon határozott, megbízható embernek, akitől becsületes munkát, jó minőséget, pontos határidőt lehetett kapni. Elvégezték a munkát, ami adódott. Tehette, még nem volt nagy a tülekedés. Meg akkoriban még a számlakényszer sem volt túl komoly. Felesége, és mindenben méltó társa, Gitta szült neki három remek gyermeket, de ahogy cseperedtek, ő is keresett magának kibontakozási lehetőséget, mint vállalkozó. Először egy zöldséges boltot nyitott egy átalakított garázsban. Így indult ez a családi vállalkozás, amely ma már egy jelentős építőipari kapacitást 16 dolgozóval, egy barkácsboltot, és egy fonal- és kézimunka szaküzletet fog össze évi 100 milliós forgalommal.

TE: Imre, az építőipari vállalkozás teljesen rendben van, értjük. De hogyan jött a barkácsbolt megnyitása a képbe?

SZI: Két oka van. Egyrészt mindig biztonságra törekedtem, tudja, a több lábon állás… Másrészt, 94-ben még nem volt a környéken OBI, BRICO, meg PRAKTIKER, hogy csak a hirtelen eszembe jutó anyagbeszerzési lehetőségeket említsem. Volt a faluban a vasbolt, de az is későn nyitott. Mi már 7 órakor dolgozni kezdünk. Ekkor jött a barkácsbolt, mint ötlet, egyrészt a saját, másrészt a község ellátására. Nem tartjuk a teljes áruskálát, de a gyakorlatban szerzett tapasztalataim alapján jól ki tudom alakítani a legkeresettebb áruk profilját. Ellátjuk a falut, és kielégítjük az építkezéshez szükséges anyagigényünket is.

TE: Árulja el, ha nem titok, hogy van az, amit Kati leányától, a barkácsbolt családi reszortosától tudok, hogy több portékájuk ára alacsonyabb a multi árainál?

SZI: Nálunk nincs tetszetős csomagolás, extra kiszerelés, így olcsóbb az áru. Itt néhány darabot is lehet csavarból, szögből, miegyébből kapni. Nem kell megvenni egy egész zacskóval, így aztán a vevő jobban jár. Persze a multik akciós áraival nem tudunk versenyt tartani, ez természetes. Igyekszünk minőségi árut eladni. A multikban akcióknál néha tízezerért 3 szerszámot is lehet kapni. Ha mondjuk valaki, egy évben egyszer előveszi valamelyiket és fúr vele egy lyukat, arra jó. De ha használni is akarja… Na, erről van szó, itt jön be a minőség, ennek persze árvonzata is van.

TE: Mennyire kap megbízásokat a helyi önkormányzattól?

SZI: Hát nagyon nem kényeztetnek el. Talán csak a régi laktanyában a rendőrségi szálló kialakítása, amit említhetek. Pedig jó lenne, ha az önkormányzat a megbízásokkal a saját vállalkozóit támogatná.

TE: egyfajta pozitív diszkriminációra gondol?

SZI: valami olyasmire. Volt is valaha egy olyan rendelkezés, nem tudom érvényben van-e ez manapság, amennyiben egy helyi vállalkozónak a pályázatnál csak 10%-kal haladja meg az ajánlata a nem bálintiakét, akkor a helyit kell előnyben részesíteni. Itt volt például a szociális bérlakások építése. Ha nem egybe hirdetik meg az építését, hanem házanként, nem kellett volna közbeszerzési pályázatot kiírni, akkor több helyi vállalkozó is munkához jutott volna. Lehet, mi egy kicsit drágábban építünk (persze nem ismerem a költségeket, tehát ez sem biztos), de akkor Törökbálinton marad a pénz, és ez nem mindegy. Amellett meglehetősen csúnyácskára sikeredtek ezek a házak. Mint a régi szocreál vidéki házak. Legalább színezéssel, vagy a cserepek variálásával vihettek volna bele valami változatosságot, az nem is lett volna költségnövelő. Így meg az Érdről jövőket valami lágerszerű telep képe fogadja. Vagy ott van a szolgáltató sor burkolata. Az alá sem a Sebőkék csövei kerültek. Ha már idegen vállalkozókkal dolgoztatnak, akkor legalább kötelezné őket az önkormányzat, hogy a helyi vállalkozóknál szerezzék be az anyagokat.

Szóval jó gazda módjára kellene a támogatás különféle módjaira gondolni. Ez többszörösen megtérülne a falunak is. A pályázatok kiértékelésénél a bizottságok, és a testület egyetlen szempontot mérlegel, és az a várható anyagi ráfordítás. Valószínűleg csak ahhoz tudnak hozzászólni. Nincs is igazán egyetlen szakember sem a bizottságban, aki ezeket a pályázatokat szakmailag értékelni tudná. Ez nagy hiba.

TE: Mivel jellemezne pár szóval egy jól prosperáló vállalkozást?

SZI: Megfelelő ár, és megfelelő haszon. Én az utóbbi években eljutottan odáig, hogy a megajánlott árkalkulációt az elejétől a végéig tartani tudom. Ezen persze sok munkát el is vesztek, mert én nem csapok be senkit azzal, hogy mondok egy alacsony árat, a végén meg a dupláját kell kifizetni. Így aztán megtörténik, hogy alákalkulálom magam, van mikor meg a pénzemnél vagyok.

TE: Van manapság olyan, hogy kisipari árjegyzék?

SZI: igen, és ha az ember megpróbál tisztességesen megélni, akkor többnyire alá kell menni az árainak. Ha én számlával dolgozom, már pedig így van, akkor egyszer csak jön valaki egy számla nélküli ajánlattal, jóval kevesebbet kérhet, és még jól is jár. Én meg fizetem az adókat, a TB-t a dolgozóim után, meg az ilyen-olyan járulékokat, mert nyugodtan akarok aludni, aztán marad is minden 1000 Ft-ból 100 Ft hasznom.

TE: Mit tartana a vállalkozók szempontjából egy jó nyereség aránynak?

SZI: 30-35% járulék, akkor a nyereségből tudnánk eleget visszaforgatni a vállalkozásba is.

TE: Úgy olvastam, hogy egy 10-20%-os nyereség jól prosperáló piacgazdaságokban már rentábilisnak mondható.

SZI: ez igaz is lenne egy egészségesen működő gazdasági életben, stabil és ösztönző adózási rendszerrel. De erről itthon még nem beszélhetünk. Megjegyzem, 10-15%-os haszonkulccsal már én is jónak mondom az évet. De ehhez kell ez a sokarcú vállalkozás. A rövidáruboltot is ezért indítottuk be, ennek van egy ruhakészítő, -javító szolgáltatása is.

Gitta (átvéve a szót): tudod, sokan kézimunkáznak, kötnek a faluban. Magam is szívesen kézimunkázom, ezért is jutott eszünkbe.

TE: és beérett már mostanra, vagy épp hogy nullszaldós?

G: Nem, már egy kis nyereség is van rajta. Az ott dolgozók ugyan nem családtagok, de úgy kezeljük őket, mint a családtagokat. Nekünk a vevőinkre is mindig kell legyen időnk, hogy egy kicsit eldumcsizzunk.

TE: Imre, nem tudom, hogy az újság nyilvánossága elé tárhatom-e, milyen súlyos betegsége volt vagy három éve?

SZI: Most már igen, bár még 2 év kell ahhoz, hogy biztosan gyógyultnak mondhassam magam. Rosszindulatú nyirokmirigycsomó daganatom volt, előkelőbb neve Hodgkin-kór. Két évet kínlódtam vele, bár a legkorszerűbb kezelést kaptam, Őssejt beültetés volt, utána egy hónapig sterilizálást környezetbe zártak. Meg még 3 hónap szilencium otthon. Na, hát ez a semmittevés nekem maga a halál. Biztosan mondhatom, hogy a munka hozott vissza, az, hogy a kezelések után rögtön mentem a dolgom után. Nem volt időm a betegségemmel foglalkozni. A munka, meg a családom segítsége. Ők szegények, jobban aggódtak, mint én.

G: a kicsi fiunkat úgy megviselte az apja betegsége, hogy teljesen leromlott az iskolában. Most, hogy Imi újra jól van, osztályelső lett. Imi nagyon erős ember. Sohasem panaszkodott, nem hallottuk keseregni. Azt mondogatta, „élni akarok, látni az unokáimat, focizni velük…”. Nekem is erősnek kellett lennem, a gyerekekben a hitet tartani, a vállalkozást működtetni.

Nagyon nehéz időszak volt…

TE: és a két nagyobb? Ők mit tanulnak?

G: Kati keramikus lett egy képzőművészeti szakközépiskolában, de most az ő vállalkozása lett a barkácsbolt, nagyon szereti. A „kis” Imi, a középső most a kőműves szakmát tanulja egy szakmunkásképzőben. Apja szerette volna, hogy a szakmát az alapoktól sajátítsa el. És az édesapjánál van a szakmai gyakorlat. Később érettségizni fog, és építészmérnöknek tanulna tovább. Nagyon ügyes kezű gyerek, és szintén osztályelső.

TE: Na, és hogy néz ki akkor ez a családi vállalkozás?

G: 10% -a van mindegyik gyereknek, a maradékon mi osztozunk Imivel. Imi viszi az építőipari vállalkozást, Kati a barkácsboltot, én a boltok beszerzését intézem, meg úgy még sok egyebet, beleértve a szendvicskészítéstől a teafőzésig…

TE: Marad idő valami másra, sportra, szórakozásra?

SZI: Annyit dolgozunk, hogy ami kis szabadidő marad, az a családé. Régebben, a betegségem előtt összejártam péntekenként focizni bálinti vállalkozókkal. Utána egy-két sör és egy kis beszélgetés. Sebők, Pásztor, a kis Köbli, és még mások. Van egy nagyon jópofa arab srác is. Törökbálinti, de a vállalata Pátyon van. Nagyon gyakran támogat gyerekekkel kapcsolatos eseményeket, de nem engedi a nevét feltüntetni, nekem adja oda az ajándékot, hogy juttassam el. Ha megkeresnek, mi sem szoktuk a segítséget megtagadni egy-egy jó ügytől. Bár az önkormányzat támogatna úgy bennünket, mint mi a civil szervezeteket.

TE: Mire számít az EU csatlakozás után?

SZI: Sok a homály, a bizonytalanság ebben a kérdésben. Mi továbbra is itt szeretnénk megélni Törökbálinton. Szolgáltatóként a mi bevételünk nagymértékben függ a lakosság anyagi lehetőségeitől, és ki tudja, hogy ez miképp alakul. Jó dolog a pályázati lehetőség is az eurós pénzekre, csak van vele egy kis bökkenő. Ugyanez volt a Széchenyi pályázattal is, amit a rövidáruboltra nyertünk el. Ugyanis meg kellett hitelezni. Ez pedig egy tőkeerős vállalkozást feltételez, ami a legtöbb kis- és középvállalkozásra nem mondható el. Ha elkészül a beruházás, akkor jön a pályázaton nyert pénz, addig meg élni kell valahogy.

TE: De vannak különböző banki hitelkonstrukciók, ezzel nem lehet az előfinanszírozást megoldani?

SZI: Igen, ez jól hangzik, de ott is csak kellő hitelességgel bizonyított pénzügyi háttér alapján adnak kölcsönt. Én már az utóbbi években felküzdöttem magam erre a szintre.

Vettem egy telket az Alsőerdősor utcában, ráhúztam egy kétlakásos házat, egy lakást már el is adtam.

TE: és a Tükörhegy, mint vállalkozási terep?

SZI: 94-ben, akikor indult, akkor megvolt az elképzelésem, telkeket venni, építeni, de nem volt elég pénzem hozzá, banki hitelt meg nem tudtam szerezni. Most viszont már lefutóban van, sok az eladó ház…

TE: Mi a véleménye, ha a Diós-barackos átminősített telkeket együtt adják el, és ott megjelenik egy lakópark?

SZI: Sokon szeretnék itt is, hogy a házukban minden luxus meglegyen, de azért a szomszéd utcában ott legyenek a hangulatos, régi falut idéző házak is, meg legyen benzinkút is a közelben, meg persze közlekedés, de az persze a másik utcában. Ezeket nehéz így összeegyeztetni. Lehet gáncsoskodni, de a fejlődést nem lehet megállítani…

G: én azért nem szeretném, hogy itt lakótelep legyen…

TE: Szívemből szóltál…

TE: Hogyan foglaltak állást a falu-város népszavazással kapcsolatban?

SZI: Nagyot sóhajtottál Gitta, de azért elmondom a véleményemet…

TE:  …úgy látom, itt azért van egy kis családi konfliktus…

SZI: Nem a besorolás az érdekes, nincs köze a városi címnek ahhoz, milyen irányba fejlődik a falu tovább, az az önkormányzat felelőssége. Viszont hibáztatható a testület, mert kiírt egy népszavazást, de tájékoztatást nem adott ez ügyben a lakosságnak, miről is van szó. Az emberek nagy része, - tisztelet a kivételnek – elment szavazni, mint az egyszeri tehén, aki nem tudja, hogy bút vagy bát mondjon.

TE: Befejezvén a beszélgetést megkérdezném, mit tart vállalkozásában az egyik legfontosabb szempontnak?

SZI: A minőséget, és a megbízhatóságot. A mi szakmánk kézműves munka, nem dolgozunk mindig egyformán hibátlanul, hiszen nem gépek vagyunk, de törekszünk a tökéletes munkára. Családunk Törökbálinton szeretne boldogulni. Itt élünk, a jó vélemény az emberekben nehezen alakul ki, annál jobban terjed a rossz.

Azt szoktam mondani, az én telefonszámom nem titkos, a házunkra nincs kiírva, hogy eladó, engem az ügyfeleim mindig megkereshetnek.