"A sors úgy hozta, hogy túl a hatvanon új szakmát kellett tanulnia: 1990-ben Törökbálint első szabadon választott polgármestere lett." |
Nagyon szerette a lovakat. Erről a szenvedélyéről szívesen beszélt, szakkönyvet írt, önéletrajzi ihletésű cikkeket vetett papírra. Aztán a sors úgy hozta, hogy túl a hatvanon új szakmát kellett tanulnia. Belecsöppent az emberi dolgok sűrűjébe, talán jobban is, mint azt a természete igényelte: 1990-ben Törökbálint első szabadon választott polgármestere lett. Családjával 1973-ban költözött a településre, ám szűkebb pátriáját, Karcagot később is büszkén emlegette. Ekkortól a Bábolnai Állami Gazdaságnál gyógyította a lovakat, majd helyi állatorvosként ténykedett. Amint a rendszerváltás szele érezhetővé vált, eleinte hol másutt aktivizálódott volna, mint az 1988-ban alakult Magyar Lovas Kör vezetésében. Utóbb politikailag a kisgazdáknál. Ez tőle minden szempontból autentikus lépés volt. Ráadásul már külsőre is emlékeztet egy Jókai-hősre: régi vágású, mokány magyar úrra. Fekete haj, kreol bőr, barna szempár, amely alapból meleg, kedves, de ha úgy alakul a helyzet, pillanatok alatt szúróssá válik. Szigorú bajusz mögül kellemes, cigitől reszelős bariton. Kihúzott váll, egyenes derék. És persze az egy anyagból gyúrt karakter: határozott, olykor konok, méltóságteljes, esetenként kissé rátarti, könnyen felkapja a vizet, de az indulat gyors kihűlését követően mindjárt reálisan lát, meg aztán rendes fickó, kinek amiben tud, segít. Ráadásul van benne egyfajta szerencsés természetesség is, nem leáll beszélgetni, mint sok politizáló értelmiségi, hanem beszélget, van közlendője, érdekli a másik, persze lehet, hogy egy-két szakmai anekdota, főként a lovakrul részéről színesíti a társalgást. 1990-ben fő politikai tőkeként ezt a szeretetreméltóságát hozta magával. Nem járt ki semmilyen előiskolát, „mindössze” ismerték, kedvelték, és a legtöbb olyan tulajdonsága neki volt, ami hasonlított egy majdani polgármesterre. Civilből ugrott bele egy ekkor még beláthatatlanul nehéz szerepbe. Hamar kiderült, hogy nemcsak az új kezdet esélyével és a helytörténeti alakká válás lehetőségével kell itten számolni, hanem a demokratikus düh megnyilvánulásával is. Több évtizednyi elfojtás után lehetett szidni a vezetőket, amiből kijutott neki is. Sok esetben jó ösztönnel próbálta helyes irányba terelni a dolgokat. Az első polgármesteri ciklusa a közművesítéssel a törökbálintiak életében hatalmas változást hozott. Már ekkor is gyakran érte a politikusokat az a vád, hogy „nem csinálnak semmit”. Nos, ez Törökbálinton biztos nem állt meg, nem úgy, mint az autó a legtöbb utca végén: alig lehetett bejönni, úgy feltúrták a falut, mivel mindenütt csöveket fektettek… Igaz, a közművesítés fedezetét meg kellett teremteni, emiatt a település Pest felé - a Tükörhegy innenső részének beépíthetővé tételével - kibuggyant a korábbi természetes völgyéből. Ám a terjeszkedésről még nem lehetett látni, hogy mivé fajul. A második ciklus már nem mutatott fel az előzőhöz hasonló, látványos eredményeket, a feszültségek viszont erősödtek. Ezeket rosszul viselte. Érzékeny ember volt. Bosszantották az egyre jobban belelendülő szakértelmiségiek, az „ármánykodás”, helyi sajtó dörgése, meg az a fajta bizonytalan nézés, amikor az embert mintha már nem úgy fogadnák el, ahogy korábban. A testületi üléseken egyre többször keltett olyan benyomást, mint aki nem bánná, ha már véget érne a mandátuma - holott éppen ennyire maradni is akart. Ezt mutatja, hogy kétszer megkísérelte az újraválasztást, de nem járt sikerrel. 1998-ra a helyi politikát dinamizálni igyekvők kerültek többségbe. Ráadásul az önkormányzatiság hőskora véget ért: a választók már nem a szimpatikussága miatt vezetésre alkalmasnak gondolt emberből csináltak politikust, hanem a politikusból vezetőt. Időbe telt, mire ezt elfogadta. Eközben persze gyakran érezhette, hogy Törökbálinton elismerik, szeretik. Az önkormányzattól díszpolgári címet és kitüntetést kapott. Magánbeszélgetések során, az utcán is érzékelhette, hogy az évek múlásával sokan megtanulták őszintén tisztelni. A helyi demokrácia kibontakozásának korszakában rendkívül nehéz munkát végzett. Csak ő mondhatná el, hogy aki kevesli a teljesítményét, csinálta volna utána, hiszen a sors az Első polgármester szerepére őt szemelte ki - és szerencsére nem választott rosszul. Alapvető korrektségével pedig igencsak magasra tette a mércét, annyira, hogy az azóta megváltozott világban lentről ez a mérce szinte alig látszik. Távozásával sokat veszítettünk. Hiányozni fog. 
|
A Magyar Köztársasági Érdemkereszt Arany fokozatát kapta./ ez a legmagasabb kitüntetés, amit polgármesteri munkáért adhatnak /Egyébként abban az időben a Jegyzőnő a képviselők javaslatára terjesztette fel állami kitüntetésre és az akkori köztársasági elnök, Göncz Árpád hivatala döntötte el hogy milyet kap. Kuncze Gábortól vette át.De NEM A KITÜNTETÉSÉRT CSINÁLTA
Kedves Sziráki András!
Ez idáig a legszebb visszaemlékezés amit hallottam, olvastam.Megkönnyeztem.
Baráti üdvözlettel: Elek Sándor
az a mérce tényleg nagyon magasan van......
Ha figyelmesen olvastad megjegyzésemet, láthatod: én is így gondolom.
Nincs köztünk ezügyben véleménykülönbség!
(csak korkülönbség :))
(csak korkülönbség :))
Akár tetszik neked, akár nem, dr. Elek Sándor bizony kapott állami kitüntetést, ráadásul a "ballib kormánytól". De azt gondolom ez semmit nem vonhat le megbecsültségéből.
Az ilyen valószínűleg ha ezer évig élne se lenne képes olyasmit tenni, amiért köszönet (esetleg kitüntetés formájában) jár.
Elek úr -minden hibjával együtt- komolyan vette megbízatását, s sokat tett a köségért. Megbecsültsége nem a tisztségének, hanem az embernek szólt.
Az ilyen valósíznűleg ha ezer évig élnr se lenne képes olyasmit tenni, amiért köszönet (esetleg kitüntetés formájában) jár.
Elek úr -minden hibjával együtt- komolyan vette megbízatását, s sokat tett a községért. Megbecsültsége nem a tisztségének, hanem az embernek szólt.