A törökbálinti temetőben gyászolók hosszú sora kísérte utolsó útjára Dr. Elek Sándort. Törökbálint első szabadon választott polgármestere volt.

A Magyar Köztársasági Érdemkereszt Arany fokozata mellett számos kitüntetéssel méltányolta szűkebb pátriája is, amikor a Törökbálintért Emlékéremmel és gyűrűvel tüntette ki, majd várossá válásunkat követően megkapta a Törökbálint Város díszpolgára címet is.

A gyászszertartáson búcsúbeszédet mondott a helyi református gyülekezet vezetője, aki ma abban a templomban szolgál, amelyet az első Elek ciklus utolsó évében, 2004-ben szenteltünk fel. A nagytiszteletű úr beszédét követően Turai István, aki Elek Sándort váltotta fel a polgármesteri székben, méltatta elődje munkásságát, amelynek során egy sáros kis falut indított el a várossá válás útján.

Elek Sándor polgármestersége alatt alapozódtak meg máig is virágzó kapcsolataink a németországi Süssennel, amelyek a kulturális együttműködésen túl anyagi támogatást is hoztak a régi temető rendbe hozatalához, vagy éppen a Falumúzeum életre hívásában.

A meghatóan személyes emlékeket Süssen városnak az a polgármestere elevenítette fel, aki ugyanazon a szeptemberi napon nyerte el a polgármesteri címet városában, mint Elek Sándor itt, Törökbálinton. Ennek szinte napra pontosan 20 éve.

Elek Sándor a Magyar Lovas Kör alapítóihoz tartozott, és ez a kölcsönös barátság a kör tagjaihoz haláláig elkísérte, amikor a ravatal mellett igazi, meleg hangú visszaemlékezésben halhattunk egy bajtársi méltatást az „ország öreg lódoktoráról”, ahogy magát tréfásan emlegette.

Nézem a súlyosan sötét fellegek alatt hömpölygő gyászmenetet, ahogy az esőtől fényes fekete esernyők védelmében lassan körülveszi a sírt. Már nincsenek szavak, csak a koporsóra hulló rögök. Minden temetéssel egy kicsit mi is elmúlunk, barátkozunk az elkerülhetetlennel.

Ahogy Polcz Alaine tömörebben megfogalmazta:

„Az út, a végtelen és a véges között egy rés, ez a miénk, a halálunk.”