Komoly aggodalom borzolja a kedélyeket az ország oktatási intézményeiben.

A rendszerváltás egyik legnagyobb vívmánya volt hogy, szakmai és bizonyos mértékig pénzügyi önállóságot kaptak az óvodák, iskolák. A  korábbi központi, idejét múlt tanterv, a szakfelügyelői rendszer, az államilag szétosztott pénzek helyett a helyi viszonyokat és igényket jobban ismerve, a változásokhoz jobban alkalmazkodva, önkormányzati fenntartásban  működhettek az elmúlt években az intézmények. Sokszínűen, választhatóan és tegyük hozzá ígéretesen fejlődve.

Az új oktatási törvény koncepciója mindezt veszélyeztetni látszik. Ezt jelzi Loránd Ferenc lemondása az Országos Köznevelési Tanács elnöki tisztéről is.

Nyilatkozat

Tudatom az Országos Köznevelési Tanács tagjaival, az iskolafenntartó önkormányzatokkal, a magyar pedagógusokkal, hogy a mai nappal lemondok az Országos Köznevelési Tanács elnöki tisztéről. Ennek legfőbb oka, hogy élesen ellenzem azt a radikális változtatást, amelyet az oktatásügyi kormányzat a közoktatás egész rendszerének újraállamosításával, gyakorlatilag az önkormányzatok iskolafenntartói jogosítványainak és kötelezettségeinek felszámolásával, mindenekelőtt pedig a tanítás-tanulástartalmi szabályozásának a helyi adottságok és szükségletek iránt érzéketlen centralizálásával kíván végrehajtani. Tiltakozom azon megállapítás ellen, miszerint – mint ez a Kormány 2011. augusztus 31-én elfogadott és szeptember 28-án megerősített a Nemzeti köznevelésről szóló koncepciójában olvasható – „Az elmúlt húszegynéhány év alatt nálunk az iskolai nevelés és oktatás ügye egyfajta nemzetközi kísérleti tereppé vált, amelyben az oktatás-nevelés középpontjába a tananyag és a módszertan került a gyerekek helyett. Ennek során az oktatás fő törekvése az lett, hogy állandóan változó ismeretekkel telítsék az iskolás gyerekek fejét... Az oktatás rendszere egyre inkább a csavargyártáshoz kezdett hasonlítani.”

Büszkén vállalom, hogy részese lehettem annak, hogy „állandóan változó”, azaz korszerű ismeretekkel vérteztük fel a tanulókat (NB! „minél olcsóbban”) különös tekintettel arra, hogy hazánk versenyképessége és egyáltalán talpon maradása mindenekelőtt a felnövekvő generáció képességein és tudásán múlik. Aligha létezhet ennél „magyarabb” cél!

Büszke vagyok arra is, hogy az OKNT elnökeként – mindenkor e testület többségi támogatásával – hozzájárulhattam annak az oktatási-nevelési rendszernek a működtetéséhez, amely az őket megillető bizalommal és az evvel járó kötelezettségekkel ajándékozta-terhelte meg a pedagógusokat, amikor iskoláikat a nevelés helyi rendszereiként értelmezve rájuk bízta, hogy a központilag előírt fejlesztési feladatok mentén maguk alkossák meg iskolájuk nevelési programját, ennek részeként pedig helyi tantervét.

S mert nem hiszem, hogy akár egy még oly okos központ is kellő érzékenységgel volna képes reagálni az eltérő helyzetű iskolák eltérő helyzetű tanulóinak sokszínű igényeire és szükségleteire, nem vagyok hajlandó szerepet vállalni annak az oktatáspolitikának a szolgálatában, amely központosított tartalmi szabályozással és „külső szakmai ellenőrzéssel” kívánja „minden egyes gyereknek valóban megadni a lehetőséget és esélyt arra, hogy... értelmesen gondolkodni és cselekedni képes polgárrá váljék”.

Tekintve, hogy pedagógiai és oktatáspolitikai meggyőződésemmel összeegyeztethetetlen, hogy „az új köznevelési törvény koncepciójának kivonata” c. dokumentumban olvasható elvek mentén bármilyen szerepet vállaljak „a köznevelési rendszer gyökeres megújítására” irányuló feladatban – ami alól OKNT elnökként aligha vonhatnám ki magam – őszinte sajnálattal lemondani kényszerülök az OKNT elnöki tisztéről.

2011. október 13.

Dr. Loránd Ferenc
a neveléstudományok kandidátusa