 Némi gombóc a torkomban: összemoshatok-e egy jegyzetben olyan, önmagukban is ünnepi történéseket, melyek egymás mellé illesztve nem hatnak szerencsésen. Azért megpróbálom. |
A délután öt órára időzített hivatalos ünnepség ezúttal észrevétlenségbe burkolózott, a szokottnál szerényebb látogatottsággal. Talán jobb is így, hisz kiemelkedő mozzanat számomra, s talán mások számára is csupán az a pillanat volt, mikor Turai István polgármester ezúttal fokozott igényességgel összerakott, messzire mutató, mégsem terjengős szavak keretében átadta a Törökbálintért – emlékplakettet a ciklusokon átívelő munkásságú képviselő, Ficsór Bálint özvegyének. Köszönet érte. 
Népszórakoztatás, ezúttal felső fokon. A legutóbbi két búcsú mindegyikére jutott valami divatos borzalom a ker.csatornákon fényesedett elméjű nagyérdeműnek. Aki pedig nem lakodalmas rockon szocializálódott, is tudomásul kellett vegye, már pedig most ez van. Szerencse a szerencsében, hogy, bár az ünnep, augusztus 20-a definiálása az eltelt 2000 év óta még nem történt meg, azért a rátelepült szórakoztatóipari tevékenység, noha lassan, de csiszolódik. 
Büfésátrak, hamisítatlan népi játékok a gyerekeknek, agytekervényeket mozgásra késztető gyilkos Maksa-humor, embert próbáló, közel 60 perces, majd a „mulatós”-nak bajosan nevezhető kemény, már majdnem fekete, lüktető funky, a Back II Black. 
S láss csodát! A tér – már hagyományosan – zsúfolásig telt, nemre, korra, egyebekre való tekintet nélkül, s az impozáns, az eseménynek nem kevés méltóságot kölcsönző mega-színpadon felcsendültek a sokak számára láthatóan ismert dallamok. 
Élvezet fotózni ilyenkor, élvezet dicsekedni is a sok elkapott pillanattal. Ha nem bánják, ezt teszem most én is, 77 fotó a Galériában! |
