 Keresztes Ildikó és Balázs Fecó a törökbálinti Munkácsy Mihály Művelődési Házban, a „Kultúrházak éjjel-nappal” országos rendezvénysorozat keretében. |
Hú, ez hangos lesz! – bökött oldalba ismerősöm, aki már a beállást is meghallgatta. (Beállásnak a fellépés előtti, többnyire minden hang-és fénytechnikai eszközre kiterjedő rövid próbát nevezik.) A színpad két szélén vészt jóslón tornyosuló, emeletnyi-magas hangfalak is valami effélét sugalltak, bár e részletekre azok, akik, mintegy háromszázan, eljöttek a Keresztes Ildikó – Balázs Fecó koncertre, aligha figyeltek.
Rock-buli, élő, ahogy ezt manapság jelezni szükséges arra utalva, hogy nem holmi elmés lejátszó-szerkezetek biztosítják az ének kíséretét, mint az itt-ott meg-megesik olykor, hogyne lenne már hangos. Jeles alkalmakkor még most, ínséges időkben is kapunk, kis pénzű törökbálintiak néhány, ilyen kifejezetten magas színvonalú pódium-eseményt, melyre egyébként nem tudnánk költeni. Ilyenkor megszínesedik a nézőtér, családok jönnek együtt, sok az idős és még több az egészen fiatal zenerajongó, akik legtöbbje már kialakult rituálé szerint vonja be magát a műsorfolyamba, előbb csak tisztes távolból, kis idő múltán meg már a dobogó szélén, mind jobban az előadó közelébe settenkedve.
Óriási élmény lehet ez egy kisgyereknek, kivált, ha olyan énekesnővel (most kerüljük inkább a lehasznált „sztár” jelzőt!) hozza össze a sors, aki őt észre is veszi, szól hozzá, mosolyog, mindezt palástolatlan, látható szeretettel.
Antika, mármint (az) Erdős.
Ugyan, ki ne ismerné, ki ne szeretné, ki az, akit az ő nyílt lelkének ragyogása meg ne érintett volna egyszer legalább ?! Antika mindig ott van. Táncol, énekel, karja lendületével ösztökél: - Gyere te is, ne félj, kapcsolódj, légy vidám, mint én! A sodró lendületű, borzongatóan kellemes, karcos hangú székely lány után egy másfajta, a közönség rajongását kiváltani maradéktalanul képes, számomra mégis fagyosnak tűnő zenei világot hozott magával Balázs Fecó. A hang, bár még a régi, a megszokott Korál-hangzás, benne a mindent beterítő Hammond orgona hiányát a kopott Roland szinti és a diszkrét alapokkal besegítő laptop nem volt képes pótolni. Persze, a magam fajta öreg rockereken kívül ez sem érdekelt senkit, szerencsére.
„ Fáradt vagyok, és te oly messze vagy….”, hát, igen. Elgondolkodtató, hogy a hatvan feletti zenészek egyen-viseletéhez miért tartozik megkerülhetetlenül ez a sötét „vakbácsi-szemüveg”, Charlie-tól Presseren át egészen Balázs Fecóig. Aprócska (?) különbség, hogy előbbieknek mindeddig sikerült elkerülniük a Fáshy-féle (al)-világot jelentő deszkákat. Október elsején Ruzsa Magdi, egy újabb csoda, akit, amit ajándékba kapunk. Lehet ugyan, hogy kevéske választási agymosásért cserébe, de megéri, higgye el, Kedves Olvasó! (A fotóimra nagyon büszke vagyok, ezért szeretném, ha minél többen megnéznék. Címet, ha kapok, bárkinek küldök át belőlük eredeti, tömörítetlen – méretben.) |
Kérjük, hogy regisztráljon vagy jelentkezzen be, ha hozzá kíván szólni ehhez a cikkhez. 
Amúgy minden rendben van.