"Én azt festem, amit látok, de Frida képei legbelülről jönnek."

Nem csoda, hogy a híres mexikói festőnő (apai ágon persze ő is magyar, ki más lehetne!) kedd éjszaka az álmaimba is beköltözött, hiszen a második adventi hétvége az ő jegyében telt. Előbb a kiállítását csodálhattuk meg, azt követően rögtön belekaptam egy róla írt könyv olvasásába. Kedd este pedig, mit tesz isten, a Volf György Könyvtár filmklubjában megnézhettem a róla készült filmet (2002).

Vasárnap, egy sokkal korábbi interenetes jegyvásárlással sikerült a bécsi Frida Kahlo kiállítás utolsó napjára bejutni. A kiállítást, amely már hónapok óta izgalomban tartja a festmények kedvelőit, a Bank Austria rendezte, nem először vállalva fel rangos kiállításokat, Cezanne, Salvador Dali mellett sokan mások neve jelzi a rangos névsort. Mintha honfitársaink elfoglalták volna Bécset, mindenfelé csak magyar szavakat lehetett hallani. Lehet, hogy sokan tudták, amit mi ott tapasztaltunk meg, hogy a Leopold múzeumba ezen a hétvégén a volt szocialista országok jobb sorsra érdemes lakói ingyen mehettek be, és persze nem akármiket látni: impresszionisták, Picasso, és persze a zseniális Schiele képei voltak a kínálatban.

De vissza, ehhez a már életében ikonná vált, szenvedélyekkel és szenvedésekkel teli életű művészasszonyhoz, akiről a legtöbbet talán a férj, a házasságkötésükkor már elismert festő, Diego Rivera mondott, valami ilyesmit: Én azt festem, amit látok, de Frida képei legbelülről jönnek.

Ha valaki nem ismerné az életét, azok számára röviden:

Apai részről német-magyar, anyai részről mexikói felmenőktől születik, négy lány közül a harmadikként. Okos, szenvedélyesen őszinte, nyitott leánnyá serdül, az élő világ és az anatómia érdekli, azt is tanul egy jó nevű, egyetemre felkészítő iskolában. Testi szenvedései egy hatéves kori gyermekbénulással jelentkeznek, de a szószerinti végső törést egy közlekedési balesetben szenvedi el 17 évesen, mikor is egy korlát vasrúdja szabályosan nyársra húzza altestén keresztül a gerincéig. Csigolyáit műtétekkel jól-rosszul összerakják, és hónapokra gipszágyba rögzítik 15 helyen eltört lábát és medencéjét.

Imádott apja a hónapokra ágyban fekvő vékony kis fájdalom-lánykát egy ágyára eszkábált festőállvánnyal lepi meg, az ágyvégére tükröt szerel, így a modell is megvan. Frida rajzolni, festeni kezd, kényszerből és persze saját jól fejlett egója miatt maga a modell is, a szenvedés, a fájdalom, a magány eredőjéből születik meg a művész, és nem is akármilyen.

Nyers, direkt, és mindenekelőtt megejtően őszinte. Úgy viszonyul a festészethez, mint a fájdalomhoz. Áttetszően védtelenül, kiszolgáltatottan. Ecsetvonásaiban érezzük a sosem tanult festő esetlen, naiv báját, keresetlenségét. Mindig azt festette, amit belül érzett, képtelen volt az alakoskodásra.

A keserves hónapok után újra járni tanuló lány bemutatja festményeit a híres, divatos mesternek, nála 19 évvel idősebb Diego Riveranak. A művészi kapcsolatból házasság lesz, csalódásainak, szenvedéseinek egy másik kiapadhatatlan forrása. Diego, aki egyébként Fridát magánál nagyobb művésznek tartja, alkalmatlan a házasságra, pedig Fridával éppen már a harmadikba vág bele. Nem áltatja asszonyát: Hű leszek hozzád, de hűséges nem. Frida belemegy ebbe is, csak a hozzá való ragaszkodást igényelné a férfitől, de ezt sem kapja meg.

A fenti kép a Világegyetem szerelmi ölelése címet viseli, és ezt a szerelmet a lábuk előtt heverő tipikusan mexikói kutya őrzi, aki kedvenc háziállatuk, egyben az ősi mexikói mítosz szerint a holtak birodalmának őrzője, ahogy a Nap és a Hold, a férfi-, női princípium megtestesítője a mexikói hitvilágban. A földanya termékeny ölében pedig a művészpár, Frida, aki kövér kis csecsemőként anyai szeretettel öleli imádott Diegoját, akiről naplójában ezt írja: „Miért is nevezem az én Diegomnak? Soha nem volt és nem is lesz az enyém. Ő csakis önmagáé.”

Az összefoltozott testet rendre meglátogató fizikai fájdalom, a vetélésekkel végződő terhességek, az imádott férfi gyakori hűtlensége miatti magány okozta gyötrődés csak a festményekben oldódik fel, ha egyáltalán.

A fenti képet 37 évesen festette, amikor egészségi állapota még rosszabbra fordult, és acélfűzőt kellett viselnie. Az asszony sérült gerincét egy töredezett görög ion oszlop szimbolizálja, a hasítékokkal szabdalt gerinc, a kopár, sivár táj a művész végtelen magányosságát.

„Azért festem magamat, mert olyan gyakran vagyok egyedül, s magamat ismerem a legjobban.” Valóban, műveinek túlnyomó többsége önarckép, egy egész teremnyit láthattunk belőlük a kiállításon, ahol a vitrinekben megcsodálhattuk az ősi indián népviselet alapján készült ruháit is, amelyeket élete nagy részében viselt. Ez az öltözet tökéletesen megfelelt a Mexikóban a 20. század elején egyre növekvő nemzeti érzületnek, és az indián kultúra iránti új keletű érdeklődésnek.

Ahogy a művész mindig nagyon gondosan megformált hajviselete, fejdíszei az ősi kulturális gyökerekből táplálkoznak. A fenti portré Önarckép tövises nyaklánccal is Frida szenvedés mítoszának egyik jellegzetes ikonja. A szinte mozdulatlanná fegyelmezett, méltóságos arckifejezés rejti a fájdalmat, amit a tövisnyaklánc jelképez. A magányt az állatok, a növényi világ buja jelenléte hivatott enyhíteni.

Egy évvel 47 évesen bekövetkezett halála előtt jobb lábát amputálják. „Minek nekem láb, ha a szárnyaimmal repülni tudok.” Még megtanul műlábbal járni, de életakarása egyre hanyatlik. Utolsó feljegyzése naplójában az önkezűséget sem zárja ki halálával kapcsolatban: „Remélem örömteli az elmúlás… és soha nem térek vissza… Frida

A Frida Kahloról készült filmet egy női rendező készítette, érzékenyen ügyelve az életrajzi hűségre. Az egyik társ-producer maga a Fridát alakító művész, Salma Hayek*, akinek nagy vágya volt Frida bőrébe bújni. El kell ismerni, ez tökéletesen sikerült is neki.

Ha a könyvtárunkba járnak, kölcsönözzék ki a róla szóló filmet, szép estét tölthetnek el a mexikói festőművész hitelesen megidézett társaságában.

* Salma Hayek Jiménez
   (Coatzacoalcos, Mexikó, 1966. szeptember 2.),
   mexikói születésű amerikai színésznő.
   A Frida-ban nyújtott alakításáért Oscar-díjra jelölték.