Február 14-én, hétfőn este a Volf György könyvtárban.

Havonta egy este klasszikus és kortárs szerzők egy-egy verséről,
novellájáról beszélgetünk, a résztvevők aktív közreműködésével, utat
keresve szövegekhez, egymáshoz, önmagunkhoz.
Vezetik: Mihályi Anikó és Posta István, a Szent Imre Gimnázium magyartanárai.

Következő alkalom: február 14-én, Bálint-napon este 6-tól fél 8-ig.
Téma: Balassi Bálint versei - és megjelenése a kortárs költészetben.
Szövegek: Balassi Bálint nevére, Ötvennyolcadik és
Kovács András Ferenc: Embléma ennen magáról
Mindenkit szeretettel várunk!

Balassi Bálint nevére

Melyben könyörög bűne bocsánatáért, és hálákat is ad, hogy Istenhez való megtérése által kedvet lelt Istennél, s azáltal az örök kárhozattól megszabadult.
Bizonnyal ismerem rajtam nagy haragod,
Felséges Úristen, és kemény ostorod,
Kivel tagjaimat
Bűneimért nekem igen ostorozod.
Alázatos szívvel, Uram, Téged kérlek,
Ellenem felemelt kezeidet tartsd meg,
Szent Isten, könnyíts meg,
Irgalmasságod is énhozzám mutasd meg.
Láttam bűneimet, kikkel életemben,
Vétkeztem Ellened, vitt ördög a bűnben,
És a test a tőrben,
De mégsem gondoltam, hogy így járjak ebben.
Anyámnak méhében bűnben fogantattam,
Melyből noha Tőled kimosogattattam,
De gyarlón maradtam,
És annak utána visszatántorodtam.
Soksága bűnömnek rettegtet engemet,
Nagy irgalmasságod de bíztat engemet
Siratván bűnömet,
És szívből óhajtom kegyelmességedet.
Illik, hogy elfordulj, Uram, bűneimtől,
Mellyel rakva vagyok talpig mind tetőtől,
Kegyelmességedtől,
Nem illik, hogy megfossz irgalmasságodtól.
Bocsásd meg kötelét inkább ajakimnak
Kik szüntelen téged felmagasztaljanak,
Hálákat adjanak,
Jó voltodért neked híven szolgáljanak.
Az én lelkem is kész mindenkor dicsérni,
Irgalmasságodért nagy hálákat adni,
Rólad emlékezni,
Gondolatim rajtad mindenkor tartani.
Legyen ez énnekem az én bűneimért,
Nagyobbal is Neked mert tartozom ezért,
Nagy sok vétkeimért,
Engem el nem vetél sok álnokságimért.

Ötvennyolcadik

Videns Iuliam nec oratione nec ratione in sui amorem inflammari posse, questubus miser coelum, terras et maria implet, pollicens indignabundus se nullum carmen Iuliae gratia deinceps cantaturum
Ó, nagy kerek kék ég, dicsőség, fényesség, csillagok palotája,
Szép zölddel beborult, virágokkal újult jó illatú föld tája,
Csodákat nevelő, gályákat viselő nagy tenger morotvája!
Mi haszon énnekem hegyeken völgyeken bujdosva nyavalyognom,
Szörnyű havasokon fene párduc módon kietlenben bolyognom,
Tövis közt bokorban, sok esőben, hóban holtig csak nyomorognom?
Medvéknek barlangit, vadak lakóhelyit mi haszon, hogy bejárom?
Emberek-nem-lakta földön ily régóta mi jutalmamat várom?
Ha mindenütt éget szerelem engemet, mind búm, kínom csak károm.
Sokszor vadászással, szép madarászással én mind csak azon voltam,
Hogy nagy szerelmemet, ki forral engemet, szívemben mind megoltsam,
De semmit nem nyertem vele, sőt vesztettem, mert inkább égtem, gyúltam.
Mert valahol járok s valamit csinálok, elmémbe mind ott forog
Julia szép képe, gyönyörű beszéde, lelkem érte forr, buzog,
Valahova nézek, úgy tetszik szememnek, hogy mind előttem mozog.
Noha felmetszette szívem közepette Cupido neki képét
Gyémánt szép betűkkel maga két kezével, de mégis szép személyét
Nézni elűz engem, noha nyilván érzem, hogy csak vallom gyötrelmét.
Más kegyes is engem szeret, de én őt nem, noha követ nagy híven,
Azért, mert az Isten, csodául nagy bölcsen, csak Juliára éppen
Minden nagy szépséget e földön úgy szerzett, hogy senki szebb ne legyen.
Ó, énreám dihüdt, elvesztemre esküdt, igen hamis Szerelem!
Miért nem hódoltatsz meg annak, kit jártatsz utánam szerelmesen?
S mire kedvem ellen gyújtasz ahhoz engem, aki megnyerhetetlen?
De te törvényidnek, noha csak vesztenek, kénytelen kell engednem,
Zsámolyul vetettél, rabjává ejtettél mert Juliának engem,
Kínját, hiszem csoda, hogy mint ha jó volna, oly örömöst viselem.
Mint a lepentőcske? gyertyaláng közibe magát akarva üti,
Nem gondolván vele, hogy gyertyaláng heve meg is égeti, süti,
Szívem is eképpen Julia szenében magát örömmel fűti.
Hatalmas szemei, haragos beszédi engem noha vesztenek,
De minden szépségnél, minden szerelemnél mégis inkább tetszenek,
Rajta esik, hal, vész lelkem, s csak az nehéz, hogy tart számkivetettnek.
De ám akar megyen velem bár Szerelem, szabad legyen már vele,
Csak hogy ezt engedje kínom érdemébe, hogy amint felmetszette
Juliát szívemben, szintén úgy versemben is tessék meg szép képe.
Hideg lévén kívül, égvén pedig belül Julia szerelmétül,
Jó hamar lovakért járván Erdély földét nem nagy fáradság nélkül,
Ezt összerendelém, többé nem emlétvén Juliát immár versül.

Kovács András Ferenc: Embléma ennen magáról*

Az Balassi Bálint és Rimay János énekinek nótáji

KOmor kén, mély örvény, mennyei fény, törvény!
Miféle vád, pokoltűz,
VÁgyak ferge langja – míly hit renyhe hangja
Harangoz bennem, hajt, űz
CSokrozni verseket, csókdosni vert sebet
Létemben, kit fűz frajbűz?

ANteros forgása, véneknek morgása
Nékem hűlt, elröppent füst!
Dolgozik lélek s test, rest elmém rímet fest –
Fejem fortyogván szent üst.
RÁSpolyom peng az szón, mely holt réz, szürke ón,
Penig hétszer szűrt ezüst.

FElgyűlt mézes méreg fúr, mint kérget féreg:
Vers őrlet, mint mást Venus!
RENgeteg kép széttép, megcsal sok ékes lép,
Fáraszt könyvektől bús hús –
Céda játékba vont formám magamra font
Tört csipkébűl tekert gúzs.