Magánstatisztikám szerint a törökbálinti könyvtárban éppen a 10., de azért erre gyufát ne igyanak.

A 10 év alatt átköltöztünk a kis toprongyos régi könyvtárból az új, háromszintesbe, a májusi időpont meg volt már korábbi, meg későbbi is.
Egy nem változott, a jelenlévők könyvekhez fűződő szeretete. Az a megmagyarázhatatlan intim viszony, amit a papír szaga, tapintása, a könyv érintése, az olvasmány birtokba vétele jelent.
S ahogy elnézem az ismerős, meg a rendre feltűnő új, meg új arcokat, kisiskolásoktól a szép korúakig, érzem a jelenlévőkön a pillanat kivételességét. Azt a lassan megnyíló, bátortalanul, de mégis feltárulkozni kívánkozó szemérmetességet, amellyel kiülünk egy-egy könyvvel az egybegyűltek elé, mint egyfajta titkos beavatási szertartáson, hogy megosszuk személyes könyvélményünk magányos örömét másokkal.
Milyen tág ez a horizont, milyen színes ez a paletta! Mennyire mások vagyunk a befogadásban, s mennyire adakozóak az élmények átadásában.
Farsang farka van éppen, talán ezért is került a figyelem középpontjába a bor dicsérete.  És persze ilyenkor Hamvas Béla bensőséges szavai a bor élvezetéről megkerülhetetlenek, ezért hát el is hangzottak.

Aztán meg Solymosi doktor bajusz alatt somolygó, odakacsintó humorral olvasott fel egy számomra ismeretlen Sarkadi novellát az újborral kapcsolatban, aminek ürügyén a jámbor falusiak addig-addig kóstolgatták a korábbi évjáratokat, mígnem a napok, a helyszínek, az arcok is egymásba folytak, de a pincekulcsát mindegyik erősen vigyázta mindvégig. Nagyon szórakoztató írás volt, nem ismertem a tragikus sorsú írót erről az oldaláról. A sportos háziorvos mosolygó jókedvvel, gyalogosan érkezett meg Budakeszi otthonából barátjával, árkon, bokron és nem kevés sáron át, erre bakancsa volt a hiteles tanú.

Túratársa is kitett magáért. Miután koccintottunk jóféle vörösborral áldozva a jeles alkalomnak, egy remek Parti Nagy Lajos írással fokozta a hangulatot.
Volt csoportos fellépés – a könyvtárosok évekkel ezelőtt életre hívott Simon Jolán szavalóköre most egy megrázó szépségű Pilinszky verset adott elő.

Egy kedves hölgy férje írását olvasta fel, a szövegben elrejtett metafora megfejtésért Czukor Bözsi az írás szerzőjének könyvéből kapott egy példányt. Kramm Mari néhány bölcs haikut (a haiku a japán költészet egyik jellegzetes versformája. Három sorból áll, melyek rendre 5, 7 és 5 szótagosak) olvasott fel, aztán elsiettek, gondolom a sváb bálba a szomszédos művházba.
Könyvet ajánlott és elemzett egy műfordító, volt apa és kislánya által nagyon hangulatosan előadott Zelk Zoltán vers.

Egy hosszúra nőtt fiatalember pedig a testbeszéd rejtelmeibe avatta be a jelenlévőket, különös tekintettel az ellenkező nembeliek meghódítására alkalmazott testjelek lettek szóbahozva. A kuncogásokat hallva sokunkban most tudatosult, hogy mi azt már könyv nélkül is milyen jól tudtuk hajdanán.

Nem tudnék mindent, és mindenkit felsorolni, nem is ez a lényeg. Sokkal inkább az, hogy hírül adassék, milyen jó nekünk ilyenkor is a könyvek között (sokak szó szerint már csak a polcok között tudtak megállni, vagy megbújni?), és egy év múlva megint ott leszünk. Jó lenne, ha jövőre még többen ugyanezt tennék!

Ja, és minden elismerésem a könyvtáros kisasszonyoké, inkluzíve Zsolti.