Egyelőre nem fogadnék rá…

Ezen az ember esze megáll. A szellős, tágas kertvárosi beépítési módból pár év alatt lett ezer darab negyven négyzetméteres garzon. A meglepetés általános. Keresik a felelőst. A polgármester úr ezeket meg is találja. Hibás a lakosság, mert nem jár be a hivatalba településszerkezeti és szabályozási terveket tanulmányozni. Hibás a településrészi egyesület vezetője, mert neki kellett volna a lakókörülmények várható valamelyes átalakulásáról - plusz két-három ezer fő - az ott élőket tájékoztatni. Hibás szerinte a korábbi szakbizottsági elnök, aki maga is a tervek ellen tüntet. Lassan mégiscsak fel kell állítani egy történészekből álló intézetet, amint ez az ötlet más összefüggésben már szóba került, hogy kibogozzák, mi mikor, hogyan történt.

A polgármester úr halkan még annyit megjegyez, hogy nem ez volt a jogalkotói szándék. Lefordítom: a képviselő-testületnek fogalma sem volt arról, hogy a megszavazott beépítési feltételek ilyesmit lehetővé tesznek, magyarán a következményekről. Az eset kapcsán felmerül a kérdés, hogy ki tud mondjuk vakbelet operálni? Nyilván a sebész. Ki ismeri fel, hogy az építési szabályok milyen beépítést tesznek lehetővé? Senki más, mint akinek ez a szakmája. Lenne itt egy rendszer, a hivatal szakapparátusától a tervtanácsig. Ha ez a rendszer úgy működik, hogy utólag azt mondják, „hű, erre aztán nem gondoltunk”, az meg nem elsősorban a rendszer működésért felelős helyi vezetés felelőssége? És ez ugye messze nem egyedi eset volt, ahogy a továbbiak elkerülésére sincs garancia. A Medicatus-ügy óta (2001) e téren ugyanott tartunk, vagyis sehol.

Holott a demokrácia elvileg egy innovatív valami lenne. Elvben a szavazók, a közvélemény, a közbizalomért megdolgozó vezetés gondoskodnának arról, hogy tanuljunk a hibáinkból, és ne mindig ugyanabba sz…-ba lépjünk bele.  De tudjuk, ez egy tanulási folyamat is, ráadásul nem állítanám, hogy ebben mi osztályelsők lennénk, időnként kimondottan nehézfejűek tűnünk.

Itt van a legnagyobb kormánypárt helyi dolga. A választókerületi elnök kicsit besegített a politikai innovációnak, önkormányzati képviselőként nem tartott igényt a helyi főnökre és egy másik oszlopos tagra. Most nagy vita dúl a pártdemokráciáról, morális felhangú érvek (és egyebek) röpködnek. Ám ezek között mintha eltűnne annak a délutánnak az emléke, amikor pótmunkákra - a szakbizottsági viták bonyodalmát mellőzve - a helyi pártelnök, mint beruházásokért felelős alpolgármester előterjesztésére megszavazódott gyenge negyedmilliárd forint. Na jó, nemcsak úgy, mert még a testületi ülésen is volt némi többségi fejcsóválás. A pártcsoport egyeztetésén pedig biztos elhangzott, hogy te ki hamis, neked mindig sok pénz kell, most mennyi is, 250 millió, legközelebb oszd be egy kicsit jobban…  A négy tételre –köztük az egyiknél a pótmunka négyszerese volt a vállalási árnak – lezajlott egy-egy képviselő-testületi szavazás, és kész. Annyira kész, hogy volt olyan munka, amit addigra már el is végeztek.

Így nem művészet város vezetni.

A legnagyobb kormánypárt országos népszerűsége a biztos pártválasztók körében 65 százalékos. Marad tehát fő izgalomnak a belharc, most a két volt narancsszínű, független jelölt a „sötét ló” a választáson. Az eredményt persze soha nem lehet előre megmondani, ám nagy biztonsággal megtippelhető, hogy melyik lesz a legnagyobb frakció.    

De mi lesz ezután? Mert eddig csak a helyi pártfőnök és egy társa ment – akik akár még vissza is jöhetnek – a többiek, legfeljebb egy kivétellel, gyakorlatilag az előző testületi többség.  A városban a morgás erősödik, a népességnövekedés miatt a humán infrastruktúra további szűkülése folytatódik. Nagy a hitel, kicsi a fejlesztési hatékonyság. A párt népszerűsége egyelőre sokat jelent, de ez is változhat, csakúgy, minthogy a történtek szerint az itteni személyi képlet sincs kőbe vésve. Hogy ebből milyen értelmes folyamat keveredhet ki, ez a törökbálinti helyi politikai viszonyokat illetően a legsötétebb ló.

Egyelőre nem fogadnék rá.