Vidám Mikulás-buli a művház első emeletén....

 
Ötödik napja szívom föl magam, mit, s hogyan írjak erről az egyszerűségében is szívszorítóan szép eseményről. A közelmúltban kirobbant helyi gazdasági krízishelyzet engem is váratlanul ért, nehéz felfognom, hogy mostantól minden, amit megszoktunk, s többé-kevésbé magától értetődőnek hittünk, egyik pillanatról a másikra a semmibe tűnni látszik, s  eközben mi, az alattvalók az egészből nem értünk semmit.

Vidám Mikulás-buli a művház első emeletén. Most is, csak úgy, mint megalakulása óta minden évben, ezt is a cigány önkormányzat szervezte. A vendégkör ezúttal is élesen elkülönül a helyi vezetés által évenként celebrált "beetetős" ingyenlakomáktól, melyekre kényszerű-kelletlen eljönnek a státuszukért aggódó hivatalnokok, helyi kis-nagyemberek és a közelebb lakó "szabadfoglalkozású" polgártársak.

Ezúttal a helyi társadalom azon része jött össze, vélhetően gondos és politikamentes meghívási gyakorlat eredményeképp, melybe a fentebb soroltak, bárhogy szeretik az ingyen-mikulást, nem férnek bele.

A kis színpadon gyerekműsor, a nézősereg, cigány és nem cigány anyukák, apukák a sorba rendezett székeken, a rajkók meg, ahogy máskor is, elől lent a földön.

A Mikulás igazinak tűnik, nagyon, de nagyon ismerős, mégse mondja senki, hogy: " - Jé, ez a Bonci ! "

Hatalmas, ipari méretű zsúrkocsin gördül be az ajándék-rakomány, némi aggodalom a szervezők arcán, vajon elég lesz, jut-e mindenkinek? Mikulás-Bonci fáradhatatlanul jutalmaz, kérdez, símogat, pityergőt vígasztal, mintha világ-életében ezt csinálta volna. Pedig tudjuk, nem, sőt.

Az előtérben két hosszú asztal vendégváró falatokkal, sütemény és mindenféle üdítőitalok, az alkalmi házigazdák barátságosan kínálgatnak mindenkit, akit érnek, na jó, egy csokis sütit akkor én is a névnapomra....

Nézem őket, kicsit meghatódva, kicsit szomorúan, s tűnődöm: Jövőre már talán ez se lesz, művház se lesz, csak egy megcsonkított váz, a többit elfoglalják a nagyot álmodni merők, megszűnik, hely és támogatás nélkül elhal az eddig szárnyaló egyesületi élet, a köztájékoztatás is visszasüllyed oda, ahol a Kádár-korszak elején volt, mindenütt pártkatonák, gátlástalan és cinikus túlhatalom,  besúgók, ....felfoghatatlan.

Nézem a ragyogó szemű gyerekeket, és nagyon, nagyon szégyellem magam.

Remélem, nem csak én.