A messzi múltba vesző legendák eredettörténetét kár feszegetni, az évszázadok alatt rájuk rakódott, nem szükségképp hiteles részletek többnyire megszépítik, a kor szelleméhez „fazonírozzák” őket. Olykor még leleményes polgármester-jelöltek túlélési mutatványainak segédeszközéül is szolgálhatnak. Így járt a mi Flóriánunk is.

Tiszteletre méltó, igen hasznos védőszent, megérdemli, hogy évente egyszer méltón, tisztességgel megünnepeljük. A rutin-pálya fényesre csiszolva, nagyon rákészülni sem kell, fúvószene és énekkar, az elmaradhatatlan tűzoltó-autó, végezetül a protokoll befejezéseként koszorúzás, a csendes főhajtással, melyből közel s távoli tűzesetek áldozatainak is kijár valamennyi.

Mégis ott a szájunk sarkában az enyhe, szomorkás fintor, ahogy a Szent Flórián Egyesület utolsó mohikánjai névadójuk szobra felé lépdelnek. Az áldozatkészség, önfeláldozás szobrát megkoszorúzók rabjai, kiszolgáltatottjai egy, a demokráciát folyamatosan megcsúfoló, a képviseleti rendszert a közalkalmazotti alá-és fölérendeltségi kapcsolódásokkal bénító rendszernek, mely ugyan a dolgok jelen állása szerint akár jogszerűnek is tekinthető, ám az abban résztvevők és a szavazópolgárok számára egyaránt megalázó és kimagyarázhatatlan. Az egyesületbe verbuváltak ezen túl, ha nehezen fölépített egzisztenciájukat tartani akarják, követniök kell a „koordinátor” politikai kanyarulatait, olykor lehajtott fővel téve ezt.

Hitelesség dolgában ezúttal is az érdi tűzoltók állták a sarat. Igaz, ők kizárólag oltják, ám sohasem gerjesztik a tüzet. Emellett megjelenésük alapján jól beazonosíthatók, így nem is kell alapértékeik állandó mivoltjára hivatkozzanak.

Köszönet és tisztelet nekik mindenért.