Mielőtt bárki azzal gyanúsítana, hogy Emese létemre pörkölthúsnak vagdalnám fel a törökbálinti közigazgatási-politikai hatalom retrográd ízlésének legújabb megnyilvánulását, a trianoni évfordulóra felállítandó hatalmas turulmadarat, amelynek posztamense már ott áll a Csokonai utca és a Géza fejedelem út közötti új parkban, sietve leszögezem, ez itt egy regény címe. Én pedig mindössze ezzel kapcsolatos gondolataimat osztanám meg önökkel.

Krzysztof Varga lengyel író (mama lengyel, papa magyar), aki 1968. március 21-én szülelett Lengyelországban, a jeles magyar dátum okán nagy szeretettel elbíbelődik a Magyar Tanácsköztársaság mibenlétével. Kicsit sajnálja is, hogy nem egy évvel később jött a világra. Mégiscsak szebb egy 50. évforduló! (Itt azért éreznék egy cseppnyi iróniát!)

A papa halála után Kristóf Magyarhonba látogat, eltölt itt egy mozgalmas évet, megnéz, elolvas mindent, lassanként birtokba veszi nemzetsége másik felét. Tapasztalatait, új ismereteit van mihez rakni, sok mindent tud a világról és a sajátos kelet-közép európai történelemről.

Valószínűleg nem vált fátyolossá a szeme írás közben a meghatódottságtól. Ez nem is lenne baj, ha józan boncolókése nem vágná fel gátlástalanul a jártában-keltében felbukkanó, alig takart, vagy éppen eltitkolni kívánt keléseket a magyar nemzet testén. Ez pedig a hazai olvasóknak, valljuk be nekem is, mi tagadás, elég fájdalmassá tette az olvasást.

Alig olvastam el az első 20 oldalt, már meg is sértődtem. Hogy mer ez a lengyel-magyar így írni rólunk, ilyennek láttatni bennünket! - horkant fel bennem a nemzeti önérzet. Mit akar ez a kis taknyos (két nap híján lányommal egyidős), alig töltött itt egy évet, és máris megmondja nekünk a tutit?

A regény szövete, mit is mondjak, egy kicsit zilált, ide-oda kapkod az élményekben, nyugtalanul csapong térben és időben. Egy kis magyar történelem, egy-egy magyar film, vagy regény felidézése váltakozik a magyar roadshow különböző helyszíneivel (Valószínűleg lengyel olvasóknak is szánta a kis vékony könyvet, tehát némi magyarázat bizony elkél, tartok tőle még a tájékozatlanabb magyar olvasóknak is.).

Említettem kezdeti honleányi sértődöttségemet, de erőt véve magamon tovább olvastam a könyvet, mikor is egész más gondolataim támadtak.

A felsistergő nemzeti gőgöt felváltotta a józan européer értelmiségi megdöbbenése: - A francba, ennek a srácnak van valami igaza! Aztán tovább vezetve a felvett gondolati fonalat, eszembe ötlött még valami. Nem olyan régen olvastam Csernok Attila két remek könyvét (Komáromi komponhíd, és A valóság erejé-vel. Hogy jön ez ide? Következő: Csernok Attila katonatiszt és püspök felmenőkkel a kádári Magyarországon csinált karriert, majd Dél-Amerikában egy másikat, egy kapitalistát. Több kontinensnyi távolságból végigelemzi a magyar történelmet, politikát, gazdaságot. Józanul, érzelemmentesen, objektíven. Akceptálható hivatkozásokkal, kétségbevonhatatlan, az idő igazolta tényekkel. Hát nem nagyon lehet örülni annak a képnek, amit rólunk, azaz hogy magunkról felvázol. Azt, ahogyan előszeretettel átírjuk a saját történelmünket, ahogyan rossz döntéseinkből sem okolunk, ahogy a „balsors, akit régen tép” pátoszával magyarázzuk nagy nemzeti tragédiánkat, elfeledkezve benne saját, negatív szerepünkről.

Önkéntelenül előbukik a kérdés: lehet, hogy el kell egy kicsit távolodni a hazától, honfitársainktól, a „bőrközelségtől”, hogy tudjuk magunkat kívülről, egy kicsit tárgyilagosabban látni, láttatni, megítélni?

Hogy végre észrevegyük - s ezzel vissza is kanyarodnék a Turulpörkölt-re-, legnevezetesebb ünnepeinkben leggyászosabb bukásainkra emlékszünk
(október 6-a, november 4-e). És most már a trianoni diktátum (június 4-e) is bekerül ünnepeink sorába. Törökbálint ebben is nagyon „haladó” volt, mi már pár éve a város hivatalos ünnepei közé soroltuk ezt a gyásznapot, megelőzve ezzel az országos politikát.  

Meghatározó érzésünk a mindent beborító nosztalgia, amely sok egyéb mellett elmúlt korszakokra is vonatkozik, így tömegek sóhajtanak a kádári, vagy éppen a Horthy korszak után.

„Nosztalgiából van az az alap, amelyre a magyar identitás épül. Ez a nosztalgia a nagy időket idézi, bár a nagyság túlságosan gyakran bizonyult illúziónak. A kudarcok miatti olthatatlan bánatra azonban nem nagyon építhető más identitás, mint a boldogtalanságé. A magyarok tehát mindig is boldogtalanok lesznek. Csak ülnek, pörköltöznek, pálinkáznak és vágyakozna, s a melankóliájukban nem is pontosan, mire vágyakoznak annyira.”

Kedvenc állatunk a turul, ez a mitikus, sose nem létezett magyar madár, amely, mit tagadjuk, egy sas, és egy liba keveréke. Na, ennek a turulnak, amely állítólag az őshazába vezetett minket, ennek van ma igazán retrója!

Ezúttal üzenem az írónak, aki fáradságot nem kímélve számba vette a magyarországi jelentősebb turul szobrokat is, a könyve javított kiadásánál feltétlenül vegye bele a törökbálinti turult is a lajstromba!

S akkor még kedvcsinálónak néhány mondat a könyvből a szép, kifejező magyar nyelvről, a nyelv adta tömör kifejezések aktuális eligazításairól:

„ Télen a Komjádi uszodába járok, mindig olyan szekrényt választok, melyet könnyen megjegyzek a feliratáról, mert a számot hamar elfelejtem. Berakom tehát a ruhám egy Dávid-csillagos vagy egy „Hajrá Vasas!”, esetleg egy „A kurva anyád” feliratú szekrénybe.  Minden élő nyelv rövidségre törekszik – a magyar is, bár másképpen rövidít, mint a lengyel. Magyarországon egyszerűen azt mondják „Anyád!), és minden világos: lehet megsértődni, lehet ütni, lehet másik szidalommal felelni. Nem kell a kurva szót hozzátenni, mert az „anyád”-ban nyilvánvalóan benne van a kurva.

Szeretem a magyar káromkodásokat, nyilvánvalóan a köznapi nyelv tartozékai, de rendszerint nem agresszíven használják őket. Egyszerűen beleszövik a mondatba az állandóan ismétlődő „baszdmeg”-et, majd folyik tovább a beszélgetés a világ dolgairól. A futballról, a politikáról, a horgászásról, az időjárásról. Van ebben a „baszdmeg”-ben valami rezignált szomorúság, belenyugvás a focikudarcokba, a politikai hadovába, a halfogás lehetetlenségébe, és az esős időbe.

A „Geci cigány haza” feliratú szekrényt is szoktam választani. Haza, rendben, de hová? 1956-ban ezt írták a falakra: „Ruszkik haza!”. Elmentek, jó negyven évvel később, de hazamentek, mert volt hová. Hová menjenek a cigányok, melyik országba? Indiába?”

Hírünk a világban, egy félig magyartól!

 

(Európa kiadó - Krzysztof Varga: Turulpörkölt)