Nem „szentistváni” gondolatok

Épp csak az elnevezés változik az aktuális politikai kurzusnak megfelelően. Volt már alkotmány-, új kenyér, szentistván-, most pedig éppen, követve a legújabb hóbortot, valami ’összefogás, vagy mi a csuda’ jelzős szerkezetet aggatott rá a – most még – diadalmámorban úszó győztes, sokasítván haszon és tartalom nélküli pótcselekvéseinek sorát, mi meg csak egyre kapkodjuk magasztos nemzeti együttműködésre képtelen ostoba fejünket.

Szerencsére a viccesre sikeredett nevű kvázi-eszmeiség, a fülke-forradalom eszmevilága, hiába próbálják nagyjaink, nem igen akaródzik terjedni, honosodni a vidék irányába, valahogy nem áll rá a lélek, tudván, emlékezvén, miféle kellemetlen dolgok szoktak követni egyes forradalmakat. Lám, már most ezrével hullanak porba  

fejek, állami alkalmazottakéi, akiknek több vétkük, mint, hogy az előző kormány alatt dolgoztak, aligha van. A reménybeli túlélők – köztük kiváló tollú publicisták, közgazdák, jogászok dermednek némaságba egzisztenciájuk megsemmisülésén reszketve.

Helyettük is mondom, akik szólni nem mernek: „- Éljen a forradalom, a narancs-vérrel áztatott szavazófülkék forradalma, s vele a megbonthatatlan Vezér, bruhaha! -„  

„Minden ugyanúgy”, ezzel kezdtem. Ugyanúgy Törökbálinton, s vélhetően a legtöbb kistelepülésen is.

Meghitt, csendesre szabott megemlékezés a Szent István szobor árnyékában, ahová ilyenkor rendszerint egy-kétszáz tisztelgő érkezik. Egy részük valamely szervezet tagjaként, koszorút s főhajtást helyezve a magyar történelem e csöppnyi emlékoszlopa elé, számosan pedig csakis szívükből indíttatva olvadnak bele az emelkedett, gondolkodásra késztető pillanatokba.

Mert azok. Emelkedettek, elgondolkodtatóak. Volt idő, mikor, inkább az ilyen alkalmakkor megleshető politikusi magamutogatások, mondatok mögé rejtett mesterkedések, mint az ünnep maga, vonzották csak a figyelmem, ez mára megváltozott. Talán az esemény tartalma is, de lehet, csak nekem.

Történelmi egyház helyi lelkészének kétség kívül jó szándékú, a hívek számára magától értetődő és soha nem firtatott történelem-hamisításait is szelíd türelemmel hallgatom. Szegény István király, no meg az agyon-kutatott díszes fejfedő, ha beszélni tudnának. Mind emellé a „szent” szócskának mindenre s mindenkire való ráaggatása, mely elfoglaltságban mostantól a sokat próbált Schmitt sporttárs is egyre inkább jeleskedik, ugyan keserű-groteszk, de itt, az eldugott kistelepülésen, úgymond, elmegy.

Napsütés, némi szellővel, a kevéske árnyékot adó fákkal, hozzá a Lendvai-kórus hibátlan érzékkel összeválogatott kórus-programjával hangulatkeltő felvezetés a kenyérszenteléshez. A hölgy-koszorú is a régi – csak olyan jöhet, aki bánni tud a késsel s a kenyérrel! – kedves, mosolygós látvány.

Minderről meggyőződhet a Kedves Olvasó, ha bepillant egyre duzzadó, pocakosodó Képgalériánkban.